A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
MINERVA Kolumbusz Kristóf tévelygése és halála Biztosítom Felségteket, hogy bármennyire gyötör is Jelen pillanatban a kór, mégis képes volnék olyan szolgálatokat tenni Felségteknek, amilyeneket eddig még nem látott a világ. (Kolumbusz utolsó, az új kasztHiai uralkodópárnak 1506 áprilisában írott leveléből) Vajon mit érezhetett, mire gondolhatott az a férfiú, aki 1493. március 15-én Pálosban partra szállt? Noha már jócskán elmúlt dél, a város harangjai még mindig zúgtak, a kikötőben pedig ott sereglett a lakosság apraja-nagyja, s ujjongva köszöntötte a tegnap még futóbolondnak tartott ördöngös tengerészt, aki egyesek szerint az ellenlábasok földjéről, mások szerint a világ végéről jött vissza, de az mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy mesébe illő, páratlan felfedezést tett. A naplóíró Kolumbusz lelkiismeretességének köszönhetően tudjuk, hogy a visszatért hajós lelkét mélységes hála és vallásos áhitat keritette hatalmába. "Tengeri utamnak szerencsés kimenetele a legcsodálatosabb isteni bizonyíték szavaimnak igazsága mellett. De bebizonyítják azt a nagyszámú csodák is, amelyeket az Úr utazásom folyamán véghezvitt és amelyeket itt feljegyeztem" — olvasható a napló utolsó oldalán, mely a saját nagyságának tudatában lévő ember optimista kijelentésével zárul: "Bízom Istenben, hogy az általam véghezvitt tett az egész kereszténységnek tisztességére válik és sosem lesz hozzá hasonló cselekedet. DEO GRATIAS." Kolumbusz, a rendkívüli becsvágytól sarkallt világjáró mérhetetlenül vágyott arra, hogy halhatatlan tettekkel szolgálja az Urat, de legalább ugyan annyira kívánta nevének halhatatlanságát. Nos, alighogy elhagyta a Nina fedélzetét, kívánsága máris teljesülőben volt: megérkezésének híre faluról falura, városról városra szállt; az udvar kincstárnokának — aki pénzével és tekintélyével hatékonyan támogatta az expedíciót — küldött beszámolóját azonnal nyomdába küldték, s a nagy felfedezésről szóló híradás a "tömegtájékoztatás" korabeli színvonalát tekintve bámulatos gyorsasággal, néhány hónap alatt eljutott az európai nagyvárosokba. A megvalósithatatlannak látszó ábránd teljesült: Kolumbusz Kristóf a világhírnév és a halhatatlanság birtokosa lett. Bevonulása a spanyol királyi udvarba 1493 áprilisában a megdicsőült ember látványos diadalmenete volt: az egzotikus állatokat és növényeket, foglyul ejtett indiánokat és a távoli világ kincseit bemutató, "szürrealista" fantáziával megszervezett népes díszkísérete az önkívületig fellelkesítette a lakosságot s ámulatba ejtette az uralkodópárt és az udvar főméltóságait. De Kolumbusz fogadtatása is felért egy csodával: a királyi pár felállt a trónus felé közeledő tengerész láttán, s nem engedte meg, hogy a hű alattvaló térdhajlítással és kézcsókkal üdvözölje őket, majd — s ez már valóban hihetetlen! — leültették a "semmiből jött" admirálist, s felszólították, mondja el a rendkívüli utazás történetét. Kolumbusz szavai nem maradtak ránk, de szárnyaló képzeletét, lenyűgöző ékesszólását ismerve biztosra vehetjük, a tengerek legendáriumának egyik legcsodálatosabb történetét hallhatták az egybegyűltek. Az ünnep és a csodák napjai azonban gyorsan elmúltak. A köznép még a hihetetlen esemény lázában égett, de a király és a királynő már a felfedezés nyomán támadt "világtörténelmi gondok" megoldásán fáradozott. Mindenekelőtt biztosítani kellett a Kolumbusz által fölfedezett területek birtokba vételét és a fölfedezés kiterjesztését. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ezt az önmagában is nehéznek ígérkező feladatot nem hajthatják végre a nagy rivális, Portugália semlegesítése nélkül. Lisszabonban éppúgy jogot formáltak a felfedezett területek birtoklására, mint a spanyol királyi udvarban. A két ország közötti vitát végül a kor legnagyobb szellemi tekintélye, a pápa döntötte el, aki ez esetben nem volt más, mint a Borgia (Borja) családból származó, kicsapongásairól hírhedt VI. Sándor. A különös életű egyházfő 1493 folyamán két bullát bocsátott ki, amelyek értelmében az Azori-szigetektől 600 kilométerre nyugatra húzott vonallal kettéosztották az egész ismert és ismeretlen világot: a vonaltól keletre lévő területek birtoklási joga Portugáliát, a nyugati földeké Spanyolországot illette meg. A bullák kenetes szavait természetesen haladéktalanul le kellett fordítani a napi politika, a cselekvés nyelvére. A jogaiban megerősített admirális már 1493 májusában parancsot kapott egy új expedíció előkészítésére. Az elmaradhatatlan pénzügyi nehézségeket ezúttal gyorsan áthidalták, s hajósokban sem volt hiány — ellenkezőleg, az ország minden területéről özönlöttek az emberek Cádiz kikötőjébe, hogy az óceánon átkelve a Kolumbusz által ígért mesés kincsek birtokába jussanak. A váratlan veszedelmekre, az ismeretlen halálra senki nem gondolt: a távoli, még sosem látott aranyhegyek "hívó szava" a meggazdagodás rögeszméjének megszállottjává tette az útra kelőket. Kolumbusz 1493. szeptember 25-én hagyta el a cádizi kikötőt; a hiú és nagyravágyó tengernagy ezúttal valóban rangjához s mindenekelőtt a képességeihez méltó flotta élén indult el az új világba: 17 hajó és csaknem másfél ezer ember tartozott a parancsnoksága alá. A tengerészeken kívül katonák, mesteremberek, gazdag és elszegényedett nemesurak s nem utolsósorban fölöttébb kétes deklasszállt elemek, elvetemült szerencselovagok tartottak az "indiai" partok felé, amelyeket viszonylag nyugalmas út után november 3-án pillantottak meg: a Kis- Antillák Dominica nevű szigeténél voltak. Nem sokkal később felfedezték Puerto Ricót, 27-én pedig megérkeztek az Espanola (Haiti) szigetén lévő Navidad-öbölbe, ahol Kolumbusz az elmúlt óv decemberében megalapította az első európai települést. Az erődítmény helyén csak romokat találtak. A spanyol telepesekből egy sem maradt életben. Rövidesen kiderült, hogy az itt hagyott európaiak mohósága és kegyetlensége vezetett a tragédiához: a jövevények zsarnokoskodását megelégelő indiánok egyszer s mindenkorra megszabadultak a betolakodóktól. Kolumbusz számos vérszomjas társától eltérően nem akart bosszút állni az óslakókon, korántsem azért, mert humanista megfontolások irányították cselekedeteit: az expedíció szempontjából hasznosabbnak vélte, ha — egyelőre — kerülik a konfliktust az indiánokkal. Ezen túl pedig nem volt vesztegetni való ideje: meg kellett találnia az aranytermö országokat, hogy igazolja vállalkozása létjogosultságát, azaz kielégítse megbízói, hitelezői és napról napra türelmetlenebb útitársai aranyóhsógét. A hatalmas expedíció azonban hatalmas kudarccal végződött. A flotta egyre inkább ellenőrizhetetlenné vált, készleteik vészesen zsugorodtak, s amikor egy új település építésekor a tengernagy mindenkit munkára fogott, a "megalázott" nemesek nyíltan szembefordultak vele. Kolumbusz 1494 januárjában 12 hajót s mintegy hatszáz fölöslegesnek vélt embert visszaküldött Spanyolországba, akik — elűzetvén "India" ("Kína"?, "Japán"?) kapujából — természetesen lópten-nyomon ócsárolták és rágalmazták az admirálist. Vádjaik az udvarban is visszhangra találtak, ahol egyre türelmetlenebbül várták, hogy Kolumbusz beváltja ígéretét s kincsekkel megrakott hajókat küld haza az újonnan fölfedezett "országokból". De az országok helyett mindenütt csak szigetek voltak; a kincses hajók helyett csak kérések és ígéretek érkeztek a tengernagytól, aki mellett hovatovább már "csak" a királynő állt ki. Az álmainak délibábjától elvakított Kolumbusz látszólag ügyet sem vetett a gyülekező viharfelhőkre, sőt a gyarmatalapítás gyakorlati tennivalóit is elhanyagolta — de törődhet-e ilyen "csekélységekkel" az, aki arra kényszeríti embereit, hogy esküvel tanúsítsák: Kuba szigete nem más, mint az ázsiai kontinens; aki a láthatáron újra és újra Japánt, Indiát, a Nagy Kán birodalmát pillantja meg, s a fanatikus hitével 20 A HÉT
