A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-23 / 43. szám
SZBADIDÖ költő, és mégis állandóan azokról a versekről beszélt, amelyeket gyermekkorában írt, s ezeket a sorokat Travanti mentette meg a világirodalom számára. Helyben vagyunk, gondoltam. — Nem értelek. — Várj. Volt már alkalmad vásári hipnotizőröket látni? Ismered azt a trükköt a táblával. Hát erről van szó, kedvesem. Lehner elrohant az orvoshoz, elmondta, hogy nagyon érdekli a hipnózis és felajánlotta, hogy végezzen rajta néhány kísérletet — az irodalom érdekében. Tudod, a vásári bűvész felhív a porondra a tömegből egy embert, meghipnotizálja és arra kéri, hogy írja a nevét a táblára. Az ember felírja. Ekkor a bűvész munkához lát: bebizonyítja az áldozatnak, hogy ő mindössze tízesztendős, és arra kényszeríti, hogy újfent írja a nevét a táblára. Az áldozat megteszi, de a kézírása olyan lesz, amilyen tízesztendős korában volt. A bűvész tovább vezeti a múltjában. Tehát Lehner arra kérte az orvost, hogy vigye vissza a gyermekkorba, legyen újra tizenkét éves. Carr rászólt: "lrj,egy verset!" — és megadta a témát. Értékes versek születtek a megbomlott agyban. Carr talán nem is tudta, hogy mi történik, de mint pszichiátert nagyon érdekelte a dolog. Nem sejthette, hogy ebben a játszmában ő lehet a vesztes. — Csak nem akarod azt mondani, hogy... — Dehogynem. Lehner mostani agyával szülte a verseket, de egy gyermek keze írásával. Ezeket a verseket felajánlotta Travantinak, aki azonnal a nyomdába rohant velük. Az orvos elképedt, amikor tudomást szerzett a csalásról. Visszaéltek az orvostudománnyal. Travanti persze lovon érezte magát, mert felfedezte Lehner elfelejtett remekeit. Az orvos becsületes ember volt. Meglátogatta Lehnert, aki alaposan begyulladt, és Travanti lakására rohant. A tekintélyük forgott kockán. Travanti arra kérte az orvost, hogy hallgassa el a csalást, de Carr nem alkudozott. Szóval — nincs más hátra, megsemmisítjük a papírosokat, és eltesszük láb alól a dokit. — Hogy tudtad meg? — Travanti úgy vallott, mint a vízfolyás. — Most vége? — Csak átmenetileg. A tudósok mindig feltalálják magukat. Majd megír egy könyvet: A XX. század irodalmi hamisítványai, vagy valami hasonlót, és szép pénzeket vághat zsebre... Harc a harcsával Gyönyörű nap volt. A napocska nem spórolt éttető sugaraival, a melegen csak a szellő enyhített valamit. A horgászok, akik kora reggel óta várták a kapásokat kiscbb-nagyobb szerencsével dicsekedhettek. Ám a halak már vagy két órája abbahagyták a kapást, de senki nem indult haza közülünk. Ilyenkor, amikor döglött a víz, így szokták mondani a horgászok, életre kelnek az egykori horgászélmények. így tudtam meg a következő harcsakalandot is. — Hej, srácok, hol vannak azok a szép idők — emlékezett János bácsi, az öreg horgász, aki bizony már közelebb volt a nyolcadik X-hez, mint a hetedikhez, de azért még mindig kijárt horgászni, ha az egészsége engedte. — A Vág vize olyan volt mint a kristály, [ttunk belőle, fürödtünk benne. No, és a halak... Halak olyanok voltak benne, mint a bornyú. Igaz a felszerelésünk nem volt ilyen szép, finom, és a csaüval se sokat gatyáztunk. Kishal, nyív, lótetű és kukorica. Ezekből is lehetett válogatni. Nem úgy mint most. Mindenféle külföldi kotyvalék, de hal, hal az nincs, vagy csak ritkán. Akkor annyi volt, a hal, hogy sűrű volt tőle a víz. Soha nem felejtem el azt a harcsát, amellyel élethalálharcot vívtam. — És ki lett a győztes? — kérdeztük többen is. — Hát ki lett volna? Én. Ha nem én győztem volna, akkor most nem mesélném nektek az esetet. — Mindig figyeltem a vizet. Akkor még jól láttam. Egyszer csak mit látok! A közelben egy nagy örvény és egy még nagyobb harcsa rabolt. Nekem se kellett több. Elhatároztam, hogy azt a harcsát kifogom, ha beledöglök is. Jól felkészültem arra a horgászatra. Nem ilyen vacak horgokkal, de jó erős, fonott zsineggel és kovácsolt horoggal. A csali meg egy süldő kacsa lett, amelyre rálépett a ló. Kora reggel, még sötétben bedobtam a csalit, és vártam a kapást. Már kezdtem elveszíteni a reményt, amikor egy nagyot örvénylett a víz, és máris meghajolt a horognyél, amely mellesleg petrencés rúdnak is megfelelt volna. Erélyesen bevágtam. S mondhatom srácok, hogy ekkor elkezdődött a harc köztem és a harcsa között életre, halálra. A hal ellenállt. Én pedig egy meggondolatlanságot követtem el. A horognyélben nem bíztam, és a kezemre csavartam a zsineget. Azután csak ráncigáltuk egymást. Hol ő húzott engem a víz felé, hol én húztam őt a part felé. Engedni egyikünk sem akart. Akkor bizony nem lehetett tudni, hogy ki lesz a győztes. Már azon is gondolkodtam, hogy jobb volna megszabadulni a zsinegtől, meg a haltól is, de nem tudtam. A kezemet véresre horzsolta a zsineg, és nagyon kezdtem már fáradni. No, János itt a véged — gondoltam. De egykönnyen nem kapsz meg te harcsa. Újra összeszedtem minden erőmet, és cibáltam a halat a part felé. A nagy huzavonában a harcsa is elfáradt. Szerencsémre arra járt két rőzseszedő, azok segítségével sikerült a harcsát a partra húzni. Ekkor láttam, hogy a hal nagyobb volt mint én — fejezte be János bácsi az elbeszélést. Adamcsík Ferenc A HÉT 31
