A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-16 / 42. szám

MAGÁNYOSOK KLUBJA Lapunk 29. számában felhívtuk rovatunk olvasóit, hogy szívesen helyet adunk olyan írásoknak is, amelyekben nemcsak a társkere­sők, magányosok szólalnak meg, hanem azok is, akiknek jólesik bánatukat, emberi sorsukat, prob­lémájukat másokkal megosztani. íme két levél: "Tíz éve annak, hogy egy hatéves fiú csöppent be az életembe. Mivel szerettem az anyját, fel sem merült a gondolat, hogy jobb lenne gyerek nélkül. Szóval mostoha lettem, bár ezt a szót talán még soha nem mondtam ki. Kezdetben romantikus elképzeléseim voltak a gyerekneve­lésről. Előfordult, hogy érzelmi roha­momban fiamnak szólítottam, mire kedvesen, de határozottan közölte, hogy nem én vagyok az apja. Ó hamarabb megérezte, hol a határa a kapcsolatunknak. Ma már tisztában vagyok a szerepemmel: nem vagyok az apja, soha nem fogok úgy érezni, mintha a vérem lenne. De egyelőre A remény Olyan az üzlet előtt várakozó, botjára támaszkodó két öregember, mint egy pár megfáradt vén varjú. A szavuk is erőtlen, el-elakadó, mélyről jövő. Megszomoro­dik körülöttük a levegő is, mi meg, velük együtt várakozók, csak nézzük őket elgondolkodva, magunk is megszomorod­va. Eszünkbe jut az öregség, a megfára­­dás, és eszünkbe jutnak elfelejtett köte­lességeink. Szemlesütve hallgatjuk őket. — Rossz az egyedüllét... Nehezemre esik ugyan már a járás, de itt, az utcán, a boltban legalább embereket látok ma­gam körül — mondja fájdalmasan az egyik. — így van... Én is magam vagyok napközben, de estére legalább hazajönnek a fiamék meg az unokák. De nem nagyon beszélnek velem, mindig fáradtak, mindig csak panaszkodnak... — folytatja a másik. — Neked legalább ők ott vannak a közeledben, de az én lányomék, fiamék... Ah, minek is mentek el olyan messzire, szüksége van rám, biztos pontja lettem az életének. Nem dajkáltam, nem éltem át a csecsemőkorát, mint az édes szülők, mégis azt vártam magamtól, azt várták tőlem, hogy gyorsan megismerjem. Az ismerke­dés legfőbb terepe nálunk a közös tanulás lett. Korrepetáltam a kémiát, a matematikát, a nyelvtant, a biológiát. Ö megtanult tanulni, közben alaposan kiismertük egymást. Tíz óv alatt egyetlen alkalommal ütöttem meg. Gimnazistaként már önálló, csak akkor segítek, ha kéri. Hiába lett jó a kapcsolatunk, ő is szenvedett — mint a legtöbb "elvált gyerek" — az édesapja és az édesanyja között feszülő indulatoktól. Persze tudomá­sul vette, hogy az apja világa és a mi családunk között nincs átjárás. Nem mesél itthon az apjáról, ott hallgat mirólunk. Az évek során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a gyerek szempontjából halálos bűn a válás. Pontosabban, éppolyan rossz megoldás, mint a családi pokol fenn­tartása. Merényletet követünk el a gyerekek ellen, amikor kiszakítjuk őket a saját családjukból. Ha újból kezdhetném, ismét szíve­sen nevelném őt, nem riadnék meg a mostohaságtól. De ha a fiam — bocsánat, a mostohafiam — megkér­dezné, hogy vállalkozzon-e hasonló szerepre, inkább lebeszélném." "... Én azt mondom, hogy maradjunk nyugton a férjünk mellett. Válás után nincs boldogság. Ha újra házasodunk, a kezdeti lángolás után jön az ón mintha itt nem csinálhatnák ugyanazt?! Csak várom őket, várom, aztán hiába... Az anyjuk halálának évfordulójára sem jöttek, pedig ez az első volt, illett volna. Egyedül mentem ki a sírhoz. Szégyelltem is, de már mindegy — legyint a bácsi. — Pedig a múltkor itt láttam valame­lyikük autóját — szól közbe a másik. — Az még nyáron volt, leszedték az almát, a szilvát, még a diót is leverték zölden, aztán elmentek. Mondták, majd disznótorra újra‘jönnek — csillan meg egy kis öröm az öreg szemében. — Megyek is, megetetem a csocsát, hadd gömbölyödjön, nem várakozók, majd inkább visszajövök a kenyérért. No, isten áldjon! — köszön el a beszélgetőtársától, és útnak indul. Néztünk utána, szedte megfáradt lábát, s úgy tűnt, mintha a remény, a gyereke­inek viszontlátása felett érzett öröm megszaporázná lépteit. Benyák Mária Fotó: Könözsi István gyerekem, te gyereked — háborúság. Ha csak a gyerekünkért élünk, akkor egyedül maradunk öregségünkre. Csodálatos gyerekkorral ajándékoz­tam meg a lányomat, megkíméltem az új apától. Egyetemet végzett, ma már boldog fiatalasszony. Magamra maradtam, kőkemény magányban. Hetente egyszer meglátogat a férjé­vel..." Az Egy csók és más semmi jeligéjű olvasónknak (hirdetése az A Hót 36. számában jelent meg 92/517 iktató­számmal) üzenem, hogy a válaszle­velek visszajöttek címünkre, a címzett ismeretlen megjegyzéssel. Kedves Hirdetők, Társkeresők, Ma­gányosok! Továbbra is szeretettel várjuk leveleiket. Hirdetéseink ingye­nesek. Örömmel fogadjuk az olyan híreket is, amelyekben közük velünk, hogy a lapunk által ismerkedtek meg és megírják miképpen alakult a kap­csolatuk. Még mindig sokan kérnek bennünket, hogy küldjük el nekik valamelyik hirdető címét. Sajnos, ezt nem tehet­jük, mert a titoktartás kötelez ben­nünket. A jeligével és iktatószámmal ellátott leveleket azonban szívesen továbbítjuk, csak türelmüket kérjük, mert több választ gyűjtünk össze, és egyszerre postázzuk. Kivételt képez­nek azok a válaszlevelek, amelyeket bélyeggel látnak el, mert ezeket rögtön elküldjük. (A szerk.) 22 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom