A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
MINERVA ... eltökéltem magamban, hogy eljutok Indiába, és mindaddig folytatom az utamat, míg Isten segítségével el nem érkezem." (Kolumbusz bejegyzése az útinaplóban 1492. október 10-én) Elképzelni is nehéz, mire gondolhatott a hosszú éveken át reménytelennek tűnő várakozásra kárhoztatott genovai (?) hajós, amikor — 1492. április 17-én — a királyi felségek aláírásukkal szentesítették azt az egyezményt, melynek értelmében a messziről jött ködlovag főméltóságú úrként láthatott hozzá az önmaga által kitűzött feladat megvalósításához. Tizenhárom nappal később az uralkodópár ünnepélyesen megerősítette Kolumbusz valamennyi kinevezését, s egyúttal elrendelte, hogy Palos városa tíz nap alatt szereljen fel két karavellát, s bocsássa őket az újdonsült admirális rendelkezésére. A kitűnő tengerészeiről híres andalúziai kikötőváros lakói azonban a legkevésbé sem örültek a trónus magasságából érkezett parancsnak — nem óhajtottak az esztelennek látszó vállalkozás szolgálatába állni, s az utasítás végrehajtását hűséges alattvalókhoz méltatlan módon szabotálták. A pálosi kapitányok, kormányosok és matrózok bátor és jól képzett hajósok voltak, de Kolumbusz úti célja őket is babonás félelemmel töltötte el: az ismeretlen és végtelen — vagy a világ végén a semmibe zúduló — óceánon át Indiába vezető útnak a gondolata is istenkísértésnek tűnt. Érthető tehát, hogy újabb s egyre szigorúbb parancsokra, s végül katonaság kivezénylésére volt szükség a hajók megszerzéséhez. Kettő helyett három vitorlás ringott a kikötőben, az admirális azonban sereg nélküli vezérnek érezhette magát, mert a Santa Marián, a Pintán és a Ninán senki nem akart szolgálni. Igaz, a legtekintélyesebb pálosi hajóskapitány Martin Alonso Pinzón kivihetőnek s mindenekelőtt nagy haszonnal kecsegtetőnek ítélte Kolumbusz tervét, s jó néhány földijét rávette az expedícióhoz való csatlakozásra, de az utazást meghiúsulással fenyegető emberhiány így is megoldhatatlan gondnak látszott. Ismét az udvarnak kellett közbelépnie: az ország összes bírósága utasítást kapott a Kolumbuszhoz csatlakozni hajlandó vádlottak és elítéltek szabadon bocsátására. A börtönökből vagy éppenséggel az akasztófa tövéből érkező "hajósokon" kívül a hallatlanul merész úti cél által megigézett tengerészek, a távoli aranyhegyek látomásának rabjává lett szerencselovagok, reményvesztett s ugyanakkor mindent remélő kalandorok, s csupán a királyi parancsnak engedelmeskedő hasznavehetetlen tisztviselők vállalták, hogy elsők legyenek azon az úton, melyről senki nem tudhatott semmit, s amely minduntalan az ismeretlen veszélyek és az elkerülhetetlen pusztulás homályos, ám annál borzalmasabb rémképeit keltette életre zaklatott fantáziájukban. Az 1492. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszakán a három hajó utasai — százhúsz ember — szentmisén vettek részt, meggyóntak és megáldoztak, legalább a lelkiismeretükön könnyítve ezzel. Reggel nyolc órakor az admirális megjelent a Santa Maria fedélzetén, és messze hallatszó hangon Jézus nevében parancsot adott az indulásra. Elégedetten nézte, amint felszedik a horgonyt, és felvonják a vitorlákat. Talán ő volt az egyetlen, aki megkönnyebbülten pillantott a távolodó partra. Minden jel, minden visszaemlékezés és utalás azt bizonyítja: Kolumbusz egy pillanatig sem kételkedett vállalkozása sikerében. Önmagába vetett bizalma megingathatatlan volt és határtalan. Akaraterejéről, elszántságáról és bátorságáról mindennél többet mond az a számunkra jószerivel elképzelhetetlen tény, hogy nyugat felé irányítva hajóit hátat fordított az egész ismert világnak, s elindult egy olyan útra, amelyről kortársainak hite szerint nincs visszatérés, amelynek végén a száz alakban megjelenő halál várja az Istentől elrugaszkodott vakmerő utazót. Emberei rettegve gondoltak arra, hogy végzetük bármelyik napon, bármelyik órában beteljesedhet: elég egy hatalmas vihar, s elnyeli őket az óceán. Az is lehet, hogy valahol messze délen kell elpusztulniuk, ott, ahol felforr a tenger... vagy ott, ahol olyan sűrű hínár veszi körül a hajókat, hogy moccanni sem tudnak többé; mások vízi szörnyekről képzelegnek, amelyek a legnagyobb vitorlást is könnyedén lehúzzák a mélybe. Az utazás legelső napjaiban mindenesetre még a legbabonásabb telkeknek sem kellett különösen nyugtalankodniuk: a három hajó a Kanári-szigetek felé tartott, ahol a Pinta kormányrúdjának eltörése miatt a tervezettnél jóval több időt kellett eltölteniük; csak szeptember 6-án folytathatták útjukat: megkezdődött az átkelés az Atlanti-óceánon. Az első két napon a szélcsend gyakorlatilag veszteglésre kárhoztatta őket, de 8-án tovább indulhattak. Másnap hajnalban a felkelő nap fényénél még megpillanthatták Ferro szigetének nyugati partját. Hamarosan ez a parányi földdarab is eltűnt a szemük elől: immár egyedül voltak az ismeretlen óceánon a sosem látott égbolt alatt. ' Kolumbusz úgyszólván a nap minden óráját a hajó orrában töltötte. Megigézve meredt a nyugati láthatárra, ahol hite szerint előbb vagy utóbb meg kell jelennie az ígéret földjének. Kabinjába csak akkor vonult vissza, amikor a naplóját írta vagy könyveit és térképeit tanulmányozta. Tudta, hajósait a félelem bármikor lázadásra késztetheti, ezért a megtett útról hamis adatokat közölt velük: "Elhatároztam, hogy... mindig kevesebbet jegyzek majd be a Hajónapló egyik példányába, nehogy embereim bátorságukat veszítsék, ha úgy Kolumbusz Kristóf■: , nagy utazasa 20 A HÉT
