A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-10-16 / 42. szám

INTERJÚ Rudolf Sloboda 1938. április 16-án született Dévényújfalun. A Komenský Egyetem Filozó­fiai Karán megszakította tanul­mányait, és fél évig Ostravá­­ban volt bányász; majd két évig mint munkás dolgozott Vítkovicében. Többféle mes­terséget kipróbált. Jelenleg egészen az irodalomnak szen­teli magát. Főleg regényeket, elbeszéléseket, esszéket, né­ha filmforgatókönyvet ír, de költészettel, gyermekiroda­lommal is foglalkozik. Eddig több mint húsz könyve jelent meg. MINDEN BÍRÁLAT SEGÍT 9 kérdés Rudolf Slobodához — A sajtónak adott különböző nyilat­kozataiban Ön hangsúlyozni szokta, hogy ereiben egy csepp szlovák vér sem folyik. Azt állítja, hogy Ön horvát anyanyelvű. Csakhogy Ön szlovákul ír. Hogyan éli meg ezt a kettősséget? — Az én számomra ez nem probléma. Csak újabban kezd egyeseknek úgy rómleni, hogy Sloboda számára ez vala­miféle tehertétel lehet. Mindig is horvát voltam, de sohasem kellett beszólni erről, s néhány írásomban ezt csak mint mellékes dolgot említettem. Ráadásul bizonyára akadnának elődeim, akik nem voltak horvátok, de apám s anyám és nagyszüleim kétségtelenül azok voltak. A "horvát vér" kifejezést is pontosítanom kell: szó sincs valamiféle genetikáról. Az egyetlen dolog, amivel horvátként igazol­hatom magam, az a helyi — dévényújfalui — horvát nyelvjárás ismerete. Biztosítha­tom, hogy egy nem horvát sohasem sajátítja el ezt a nyelvjárást. — Minek tulajdonítható, hogy mint szlovák író a szlovák írókat tömörítő két szervezet egyikébe sem lépett be, hanem a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának lett a tagja? Magyaráz­ható ez valamiféle különcködéssel, vagy komolyabb okai vannak? — A szlovákiai magyar szerzőket tulaj­donképpen a mi nemzetvédőink szorítot­ták bele jelenlegi helyzetükbe. Úgy vélem, ők sohasem érezték magukat más állam­polgároknak, mindig is Szlovákiához, illetve Csehszlovákiához tartoztak. Beval­lom, sajnáltam, hogy extra szervezetet kellett létrehozniuk. Horvátként átéreztem szorongásukat, amikor úgy bántak velük, mint valami idegenekkel. S jóllehet nem tudok magyarul, megkértem Grendel urat, hogy teljes komolysággal soroljon be az ő szervezetükbe. Ezt a gesztust nem tartom egészen jelentéktelennek. Egy­részt lemondtam a szlovák írók között dúló szüntelen viszálykodásokról — le­mondtam a különböző kampányokról és aláírási akciókról —, méghozzá elsősor­ban azért, mert a szlovák többség éppen a magyar alkotókat zárja ki ezekből az akciókból. Ahhoz a fanatikushoz hason­lítanám magam, aki háború idején nem hajlandó fegyvert fogni. A háború ugyan dühöng, véget ér, vannak győztesek és vesztesek, de az a bizonyos katona elmondhatja magáról, hogy nem ölt meg senkit. — A Krv (Vér) című legújabb regényét a Szlovák írók Szervezeteinek Asszociá­ciója nívódíjjal jutalmazta. A könyv főszereplője, egy öregedő tisztviselő a ’89-es forradalom után végigtekint az életén, s az egyes dolgokhoz, esemé­nyekhez, személyekhez, intézmények­hez fűződő kapcsolatát vizsgálja. A könyv bizonyára számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Nem voltak-e miatta kellemetlenségei? — Elviselhető kellemetlenségekről van szó. Lényegében ki vethetne bármit is a szememre, amikor magamat kárhoztattam a legjobban? Azok az olvasók, akik a többi könyvemet is ismerik, újabb dolgokat tudtak meg 1965-ös regényem, a Narcis hőséről. Számos olvasó meg arra követ­keztetett a Krv alapján, hogy besúgó voltam. Persze, nem voltam az, elvégre a regény nem a szerzőről, hanem még­iscsak egy kicsit más emberről szól. De ez a dimenzió vagy motívum megragadta az olvasót. Más olvasók meg a rokonaimat sajnálják: arra figyeltek fel, hogy kérlel­hetetlen vagyok irántuk. A hős azonban végső soron minden embert szeret, a legjobban saját családtagjait, s ezért a nem éppen hízelgő igazságokat is leírhatja róluk. Az a szerző, aki gyűlöli az embereket, nagyon óvatosan ír róluk, s szinte angyalokká emeli hőseit. Amíg a szüleim éltek, s említést találtak magukról az írásaimban, sohasem haragudtak. Hiszen soha nem is hazudtam: tudták, hogy szeretettel írok róluk. — Említett regényét és az Útek z rodnej obce (Menekülés a szülőfaluból) című nemrégen megjelent novelláskötetét újabban szakmai szempontból is tá­madják (pl. a Kultúrny životban). Minek tulajdonítja ezeket a heves támadáso­kat? — Nem olvasom a Kultúrny životot, szóval nem tudom, milyen támadásokról van szó. A kritikát egyébként nem nevezném támadásnak. A szerzőnek sokat segít minden bírálat, bírálat nélkül tulajdonkép­pen egy helyben topogna. Hosszú pró­zaírói gyakorlatomból tudom, hogy egy 14 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom