A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
ÉGTÁJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL Lövik Károly (1874—1915) Régi A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek üveghangja van és selyemfüggönye, ez olyan, mint egy rokokó dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopokon nyugszik, mutatólapja széles mosolyra húzódik, s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdúé. Ingáján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő ideje örökre letűnt. De szomszédja, az ócska lábas óra még gyertyaegyenesen, szikáran húzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a fiatal kovács a patkót. Az ötödik órát Shakespeare-nek hívom, aminthogy minden régiségnek neve van. A dámát Madame Mears-nek kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad húzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két beszédes ametisztszem néz az emberre, a talpazat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből szedne elő. Az éjszaka álmatlan részében minden óráH órának elképzelem történetét. Vajon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a múlandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a ministránsfiú lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja Phrynet a teheneket megfejni. Shákespeare-ről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban. * * * Egy éjszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott ajtót. Egy öregasszony állt előtte. — A fiad beteg — szólt mogorván. Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, a fázós Annát. Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók majd a gyógyszerészek utcáján, és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még fény csillogott. Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kisfiút, hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és levágta a haját. De bár a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyűgösen feküdt az ágyban és dacosan rázta a fejét. — Vágd ki inkább a nyelvét — szólt kényeskedve. Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a szobába a férfi. — No, mi baj? — kérdezte vállát magasra húzva. — A nyelvét akarja — felelte Kata alázatosan. Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a köpönyegen. — Nem kell, — szólt haragosan — mesélj inkább valamit. Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy szempilláit és elaludt. Az arca bíborvörös volt, szive úgy dobogott, hogy a takaró meg-megrezdült. — Nagyon rosszul van — bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt tett. Shakespeare nem felelt. Szótlanul ültek egy óra hosszat, végre a gyerek fölébredt. Nem volt már nyűgös, törődötten, koldusmódra szólalt meg: — Mesélj valamit, — mondta és óvatosan pillantott hátra — szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét? — Tudok, — felelte a színész megkönnyebbülve — hogyne tudnék, hisz ez a mesterségem. — Akkor hát mondj el egyet. Shakespeare megfogta a gyerek kezét. — Volt egyszer egy király, — kezdte el — akinek három szép lánya volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik... — Nem, nem — emelkedett fel a gyerek párnáiról — ez unalmas mese, ne mondd tovább. Shakespeare elhallgatott. —- Mást mesélj — szólt a gyerek rosszkedvűen. — Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és... — Nem, nem, — szólt a gyerek — ez sem szép. A tenger hideg és én félek a hideg víztől. Mást nem tudsz? — De fiam, — sóhajtott az apa — ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak
