A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
Szükség és remény INTERJÚ Meder Zsolttal a budaörsi nemzetismereti népfőiskolán hozott össze a sors, bár a Király-hágó melléki Református Egyházkerület lelkes és érdemes munkatársa, egyben a szárnyait próbálgató Sulyok István Református Főiskola titkári teendőit is ő látja el. Ez utóbbi beszélgetésünk témája. — A gyűlölt diktatúra megdöntése óta tovább érkeznek a rossz hírek Romániából. Ebben a helyzetben csodával ér föl, hogy Nagyváradon magyar főiskola nyílt. Hogyan kezdte meg működését a főiskola? — Református kezdeményezésre indult a főiskola, gyakorlatában azonban ökumenikus jelleggel. Semmilyen felekezeti korlátozás nem érvényesül a felvételinél, a hallgatók és az előadók között egyformán vannak római katolikusok, unitáriusok, evangélikusok, babtisták. Hogy az állami engedélyezés gyorsabb és egyszerűbb legyen, a főiskola egy már működő felsőoktatási intézmény keretén belül kezdte meg működését. Formailag tehát a Sulyok István Református Főiskola a kolozsvári Egységes Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet kihelyezett fakultása. — Szeretném, ha bővebben szólnál a főiskola alapításáról. — 1990 őszén nyilvánvalóvá vált, hogy a kolozsvári magyar egyetem megnyitására a feszült belpolitikai légkör elhúzódása miatt belátható időn belül aligha kerül sor. Ugyanakkor növekvő méreteket öltött a magyarországi egyetemekre jelentkezők száma. így annak a veszélye állott fenn, hogy jövendő értelmiség nélkül maradunk, miután az ismert politikai okok miatt elvesztettük a már végzett, diplomás magyar értelmiség jelentős részét (kivándorlás, menekülés). Nem igényel ugyanis különösebb okfejtést, hogy a kisebbség fokozottan sebezhető. Az össztársadalmi bajok eleve súlyosabban érintik, mint a többséget. Nem kivétel ez alól a romániai magyar kisebbség sem. Tudatosult bennünk, hogy ha létezni akarunk, mindig egy kissé éberebbnek, nyitottabbnak, ügyesebbnek, okosabbnak, többnek és jobbnak kell lennünk az átlagnál. Ennek köszönhetően a romániai magyarság teljes és arányos struktúrával rendelkezett, s egészséges hozzáállással fogadta el a kisebbségi létet. Mégis, a gyűlölt Ceau?escu-diktatúra utolsó éveiben a végveszély határára került, olyan nehezen pótolható szellemi vérveszteséget szenvedett el. Hogyisne, mikor a román oktatáspolitika a magyar iskolák elsorvasztásával, a fiatalok szakmai kényszerpályákra való terelésével, az egyetemi felvételiknél alkalmazott numerus claususokkal stb. tudatosan célozta meg szellemi megtöretésünket. — Mit lehet tenni ilyen helyzetben? — Mi, akik minden keserűség, szegénység és megalázás ellenére szülőföldünkön maradtunk, világosan láttuk, hogy mit kell tennünk, ha a romániai magyar kisebbség társadalmát fejlődőképesnek akarjuk megszervezni. Azt mondtuk: 1. nincsenek emberek, akik távlatokban, stratégiákban gondolkodnak, autonóm gondolkodásra, döntésre és cselekvésre képesek, szívósan dolgoznak és tetteikért felelősséget vállalnak; 2. hiányoznak az intézmények, amelyek mellett a szellemi elit hiányában is jól működhet a társadalom; 3. nem állnak rendelkezésünkre információk sem, amelyek döntéshelyzetekben alternatívákat jelenthetnek, s amelyek segíthetnének rajtunk; 4. végül hiányoznak a pénzügyi eszközök. Ez utóbbiak birtokába — szerencsés helyzetben — rövid időn belül hozzá lehet jutni, az olyan nagyon kívánt emberek és intézmények azonban bizonyosan csak hosszú idő múltán fognak rendelkezésre állni. A cél tehát: intézmények létrehozása, elsősorban az oktatás kell legyen a cselekvési irány. — E megvilágításban kézenfekvőnek látszik, hogy az iskolai hitoktatás bevezetése felvetette a hittantanárok képzésének elsődlegességét. — Valóban. A tanügyminisztérium nem látta ennek akadályát, sőt, keresni kezdte a szaktanárok képzésének lehetőségét. így született meg a döntés, hogy a romániai magyarság társadalmi igényeinek leginkább megfelelő szakok kiválasztása után beindult a szociális munkás képzése. E kar végzettjei a társadalom dinamizálásának letéteményesei. Ők azok, akik értik és ismerik a társadalom működését, problémaérzékenyek, a lentről jövő kezdeményezések kondenzátorai. Fontosnak éreztük a jogi képzés beindítását is, hiszen ha az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét a professzionalizmus irányába kívánjuk elmozdítani, akkor a jogászképzés rendkívül jelentőséggel bír. A német nyelv és irodalom szak beindítása hosszas latolgatás eredménye, az új európai konstellációban megítélésünk szerint kiemelkedő fontosságú. Tervünk a közgazdászképzés beindítása is, amint erre a feltételek megérnek. — Hallhatnánk valamit magáról a képzésről is, hogyan folyik az oktatás a főiskolán? — A képzés ötéves, átlagosan heti 34—36 órában történik. Ennek felét a hittantanári, felét a világi képzés teszi ki. Hathatós segítséget kapunk a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemtől, heti rendszeres-séggel járnak át a Szociológiai Tanszék és a Pszichológiai Intézet munkatársai óraadásra. A kolozsvári egyetemről a jogászképzés előadói segítenek bennünket. A teológiai képzéshez egyházkerületünk biztosítja az előadókat, míg a német nyelv és irodalom szakosok képzését középiskolai tanárok bekapcsolásával kezdtük. Rengeteg problémával kell még ezenkívül megküzdenünk. Ezek közül kiemelhetném például, hogy nincs könyvtárunk, és önálló épülettel sem rendelkezünk. Roppant nehézségekbe ütközik a tanári jegyzetek biztosítása, hiányoznak a korszerű oktatási segédeszközök és így tovább. — Mi ad mégis erőt a főiskola ügyeinek rendezésére? — Egyrészt az emberek segítő szándéka, amely egyre gyakrabban konkrétumokban realizálódik. Pl. holland egyházi segítséggel folyik egy hatvan hallgatót befogadó kollégium és egy 250 személyes kantin berendezése. Másrészt hihetetlen erőt ad a tudat, hogy a mindennapok küzdelmére szüksége van a romániai magyarságnak arra, hogy a jövőben reménye legyen. Urbán Aladár 6 A HÉT
