A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
NEMZEDÉKEK A minap arra gondoltam, hogy már gondolkodni sem érdemes arról, ami naponta ránk zúdul, s igyekszik kirekeszteni és megfélemlíteni mindannyiunkat. Mert az a társadalom és bomlófélben lévő államalakzat, amelynek — nem tagjai inkább — rabja vagyok, oszt és szoroz, miközben — amőbaként — önmaga is osztódik. A több mint 70 esztendővel ezelőtt erőszakkal összesuszterolt államképződményt egybetartó dratyva elrevesedett, és most, ahogy a belső ellentmondás és hatalmi "kivagyokónsógek" folyamatosan feszítik, pattog, szakad, mállik, s amit örökkévaló országnak hittek egykori magalkotói — kierőszakolói — megérett a széthullásra. Ha megérett, hát hulljon! A jófene bánja, hiszen hót évtizede alatt tőlünk szinte minden elvehetőt elvett. Legelőbb elvette nagyapáink hitét, amely az első világháború apokalipszisét követő évektől egy jó és igazságos békét remélt. Hite és reménye helyébe azonban az otthontalanság lidórce lépett. A szótdarabolt és újjászerkesztett Európában hazáját vesztve hontalanná lett. Csalódást és tragédiákat omlasztottak rájuk, hiszen a beneši országgyarapítás politikája lényegében másodrangú, megtűrt kisebbségi polgárokká degradálta valahányukat. Háborút járt, forradalmakat próbált nagyapáink felnőtt ember-ideje itt és ekkor feneklett meg — itt Csehszlovákiában és nem másutt! Az őket követő nemzedék, apáink ember-ideje és sorsa még az övékénél is kegyetlenebb kálváriajárás: háború, fogolytáborok, jogfosztottság, lakosságcsere, kényszermunka, deportáció, reszlovakizáció — már felsorolni sem érdemes az embertelenségek egymásutánját, hiszen lassan közhellyé szürkülnek a szlovákiai magyarság hétköznapi történelmének e borzongató és minősíthetetlen fogalmai. Ebben és ezzel nőtt fel az a középnemzedék, amely apáink "történelmét" úgy élte meg, hogy magukat a történéseket alig is értette, érthette. S mégis: minden történés belénk ivódott, lerakodott sejtjeinkbe, örökös érvénnyel — kilúgozhatatlanul. És jöttek ránk az ötvenes évek, amikor hittel hittük, hogy ami van, az már értünk van, s ezért érdemes dolgozni, ezért érdemes minden áldozat és vállalás. Úgy tűnt fel előttünk, hogy az egymást követő nemzedékek kudarcélménye, kisemmizettsége, fólreállítottsága megszakadt. Hogy a mi nemzedékünk — a harmincas évjáratokra gondolok — megépítheti a holnap számára az anyanyelv bástyáit, megalapozhatja a kótirányba járható hidak tartópilléreit. Am amíg ezzel a bizalommal készültünk a jövőre, egyszercsak elfogyott a lábunk alól a föld, és megritkult körülöttünk a levegő. És ez a nemzetiségi légszomj folyamatosan tart mindmostanáig. Csehszlovákiában változhattak a kormányok, változhatott az ország politikai rendszere, minden mozdítható megmozdulhatott, de a nemzetiségi kérdés Beneš-féle megítélése folyamatosan átöröklődött kormányról kormányra; diktatúráról a demokráciának mondott neodiktatúrára — egészen az ország kettéválásáig. Sőt, azon túl is, hiszen tapasztalhatjuk, hogy a napi politika itt Szlovákiában ugyanannak a nemzetállamnak a fasisztoid filozófiájából táplálkozik, amely az első köztársaságra, a háborút követő 1945—48-as "demokráciára" is oly jellemző volt. Mindezt pedig rengeteg elemmel gazdagítja a Tiso-féle Szlovák Köztársaság egykori gyakorlata. Vagyis ha arra gondolok, hogy nagyapáink, apáink nemzedéke számára milyen utat szabott a történelem, akkor — az ő nyomorúságukat látva és megélve — a mostani "derékhad" történelmi és lótélménye — ha ez lehetséges — még sivárabb, s a jövőperspektívája még kilátástalanabb. Hogy miért? Csupán csak azért, mert olyan gazdasági, politikai, társadalmi és nemzetiségi-nyelvi kiszolgáltatottságba kerültünk, amelyre ma és itt nincs belső megoldás. Azon törvények — ideértve a most elfogadott szlovák alkotmányt is — béklyói szorítanak, amelyekkel szemben az értelem szintjén védekezni, vagy vitatkozni alig lehet. Amikor a nemzedékek megcsalatottságát sorolom — a két véres és a harmadik hidegháború "eredményeit" számbavéve — milyen összegzést készíthetnék, készíthetnénk? Ilyen hetven évvel és ilyen történelemmel a hátunk mögött — a jelen alkotmányból való kitaszítottságot is megmérve — mire számíthat a szlovákiai magyarság most felnövő nemzedéke? Közel egy évtizeddel ezelőtt arról írtam, hogy a szlovákiai magyarság történelme alig hetven esztendő, s hogy feketébb hangulataimban a jövőjét sem látom többnek. A széthulló Csehszlovákia és a ma született Szlovákia jelenlegi emberséghiányos "jogrendjének" alkotmányba foglalt alaptörvénye ezt a fölszámolási stratégiát foglalja össze. Parlamenti képviselőink — jogosan! — kivonultak a teremből, amikor a Szlovák Köztársaság alkotmányát megszavazták. A képviselők kivonulhattak. De a szlovákiai magyarságnak nincs hová kivonulnia... Gál Sándor Fotó: Méry Gábor