A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-02 / 40. szám
ÉGTÁJAK egész anyaga nem érte volna meg, hogy újra rossz perceket okozzak neki, hát úgy hadartam, mint egy balos képzőművészeti kritikus. Emerenc gúnyosan hallgatta, aztán a kutyát elsüllyesztette mindig magával cipelt szatyra mélyére, s indult. Kimentében vette észre az előszobafal mellé árnyékba állított csizmát, felrántotta és elibém borította belőle az esernyőket. Olyan dühös volt, hogy vérpiros lett, és ordított rám. — Meg van maga veszve? Mit gondol, épeszű ember csizmában tart esernyőt, hogy annak hoztam el, toknak? Hát olyan hülyének hisz, aki azt se tudja, mi illik, mi való? Kirántotta a szerszámőrző előszobafal-fiókot, kikapott egy csavarhúzót, elkezdett dolgozni a csizmán. Háttal állt nekem, szemben a fénnyel, és szünet nélkül átkozódott, szokadan élmény volt, gyerekkoromban se szidtak engem, a szüleim büntetési módja rafináltabb volt, nem szöveggel sebzett, hanem hallgatással, az jobban megrázott, ha valaki nem méltatott se szóra, se kérdésre, se magyarázatra. Emerenc hóna alá kapta a csizmát, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy viszi magával, elém meg lecsapta a leszerelt sarkantyút. — Mert maga vak is, buta is, gyáva is — sorolta. — Mit szeretek magán, tudja az Isten, de akármit, nem érdemli. Tán ha öregszik, egyszer megjön az ízlése is, meg a bátorsága. Elment, a sarkantyút ott hagyta az asztallapon. Felemeltem, a férjem minden percben megjöhetett, nem akartam izgalmat, vitát. Villant a taréj közepe, nagyot, veresei, elképedve álltam, kezemben a feketére oxidálódott műtárggyal, amelyet gránátkővel vert ki valaki. Emerenc, aki mindent lesúrolt, mielőtt a lakásba hozta volna, persze hogy észrevette, mit lelt odaldnn, s ami miatt nekünk adta, nyilván nem a fél pár csizma volt, hanem a drágakő, amelyet súrolás közben felfedezett az ezüst sarkantyútallér közepén. Ha szétszereltetem az ötvössel, ékszert csináltathatok belőle, hibátlan, gyönyörű kő. Megint csak azt éreztem, szemben a rőten hunyorgó gránáttal, hogy megszégyenültem, futottam volna az öregasszony után, aztán visszafogott a meggondolás, le kell szoktatnom róla, hogy esztelen eszközökkel, fegyelmezetlenül fejezze ki ragaszkodását. Ma már tudom, amit akkor még nem, hogy a vonzalmat nem lehet szelíden, szabályozottan és tagoltan kifejezni, és hogy nem fogalmazhatom meg a formáját senki helyett. IVAN BLATNÝ VERSEI Háború Felhúzom a bilit kiöntöm a vekkert úgyszólván egyáltalán nem félek a Gestapótól Geheime Staatspolizei Egy gestapóssal nem fogok kezet ezt Jin Kolar mondta Jirí Tauferröl Hol van Täufer? A szél akár a láng vörösödni kezdett lassan. Igazságosság Mért ne végezték volna ki Saccot és Vanzettit ha egyszer terroristák voltak? Én is villamosszékben szeretnék meghalni Mért vehet részt szabadon Robert Mugabe minden konferencián Zene és tánc által kellene kivégezni őt meztelen szüzek között akik szúzhártya nélkül jöttek világra. TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI ORBÁN OTTÓ Az emberi állapotról A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik, kiál a sziklaperemre. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél. Az évek persze meghozzák a félelemérzetet. Nincs reszketegebb levél a meglett férfinál. De mitől fél legjoblxin a gyáva, a szellem embere? Attól, hogy gyávának könyvelik el. így születik meg a krónikák és képes gyerekkönyvek hőse, a mindenkori eretnek és föltaláló; megalkotja tételeit, máglyára lép, csákó a fején, s a szája szögletében elkínzott mosoly: — Ez csak valami félreértés... — Az bizony — méláz később ugyanő, illene csak a füstje —, ha a sorból kilépőt a rendszerető közszellem nem öli meg... Az öregkor (föltéve, hogy megérjük) Istennel pöröl: — Hohó, hát ez a te híres mestermüved? A fájó fogak, a disznóól birodalmak, az elhúzódó háborúk? Dicsőséges egy fusermunka, Majszier úr! — Mást aztán nem is mond, csak a műfogsora csattog. Az időt úgy képzelhetjük magunk köré, mint végtelen mezőt, melyen az ősz júllasztó füstköde ül. Hályogos szürkeségében nem látni még azt sem, hogy halálos ágyunkból fölfelé bukunk-e vagy lefelé? Nem látni mást, csak a hamuszín arcon a lázrózsákat és a verítékcsöppek lassan görgő gyöngyeit. A HÉT 17
