A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
’Bus Morva mentén árva kis Szakolca Emlékszel-e még régi vándorodra? Ki itt tanyázott két keserű évet És bús ifjúból bölcs öreg legény lett." A fenti vers sorai prózában is papírra kerültek. A Nyitravármegye szerkesztőjéhez írt levelében ezeket a mondatokat veti papírra a költő, Juhász Gyula. "Szakolcán két évig voltam tanár. Nagy magányosság és sok szenvedés köt ehhez a kisvároshoz: itt múlt el ifjúságom. Valami szláv mólabú lebeg e táj felett, ezzel olvadt össze az en magyar bánatom. Nagy messze kerültem a világtól, a hír piacáról, de a csönd elmélyítette lelkemet." A "nyugati" kisvárosba kerülő Juhász Gyula, akit 1911-ben helyeztek át az itteni királyi katolikus főgimnáziumba, még nem hordott szakállt, de sovány, csontos arcában mélyen égett szúró fekete szeme. Szakolcán a Bóka utcában lakott, egy nyugdíjas magyar hivatalnokcsalád hónapos szobájában. A tanárok szerették, az igazgató felkarolta, a diákok rajongtak erte. Latint és magyart tanított Juhász, vezette az önképzőkört. "Irodalmi nézeteit és művészeti elveit oly elragadóan tudta előadni, hogy Kamenní Janóvá Pasunek Kucovanky StráznifltK padélky svodníci ^/Gofoata Ooi\ubanici Hraniŕky/' Ra déjO^' Babidol Bažantnice jSudáméfic'e \ Chorválky Ploátiny yptadéjov El Štvrte pn širokom poli N '-líikovtf \ \ 3R2°\y0JŠ 'FojtokjkV.v- V \ > \ Navdanky. ~*j ^ írté pod vysöFynT _r_ / Lulie/ípj V/.*R- J\\ ZrVMÁii A J ft* . \$y.. o« 1 mfatáikoM h,J LA// 1a m š o ve 'qVálovec Popudtríské Moč id ľany Affíadoioycd, Egy„nyugati nyomában hallgatóit akaratlanul is meggyőzte" — írja róla egykori igazgatója, Resch Aurél. Hogy teltek Juhász Gyula napjai Szakolcán? Délelőtt tanított az iskolában, délután sétálni ment egy-kót barátjával a határba és a határig, a dombokon át, mert erdő és hegy, a Fehér Kárpátok előnyúlványai kissé messze voltak s a vadászokon kívül akkor senkifia nem járt a Felsőerdőbe; olyan nehéz volt ez a háromórányi séta a turistakedv nélkül élő kispolgároknak. Sétáltak a Patak utcai hársfák alatt. Aztán máskor kisétáltak a Király utcán át, a ferencrendiek kőtemploma mellett, a jegenyós országúton a Morvaország felé vivő határba, s át az első morva falucskába, SudoméFicébe, egy kis sörre... Juhász humorral mondta e kirándulásokról, hogy a nyugati szelek közelében járnak, s hogy nyilván most ő a legnyugatibb magyar költő. Esténként sokszor a tanári szobában olvasott, költőket és francia újságokat, akkor még szótár segítségével, vagy átvonult a Gvadányi-kör kaszinó helyiségeibe csevegni a városi urakkal. De néha elvetődött a présházakba is, mert a bor mellé szívesen invitálták a tanár urakat. Az egykori királyi város (kiváltságait minden magyar királlyal megerősíttette), amely mint átkelőhely Magyarország és Morvaország között forgalmas volt (nem is kerülték el a hadak: megsarcolták a husziták, ostromolta és bevette Bocskay, 1621-ben maga Bethlen Gábor, — házaiban laktak labancok és kurucok, 1866-ban a porosz seregek dúlták), az új civilizációs útvonalak kialakulásával az Isten háta mögé került, és elvesztette jelentőségét. Szakolca kezdett csöndesedni, nyugdíjasok és diákok városa lett belőle, ahol sokat harangoztak, mert sokat temettek, s ahol az életnek ólőkópszerű formája volt csupán, amikor a költő 55 költő ide került. A főtéren, a gimnáziummal szemben álló palotán, ahol Gvadányi írta egykor a Peleskei nótáriust, még tábla hirdette a "lovas generális és koszorús költő" emlékét. Szakolca azonban már lassan a szlovák politikai élet öntudatos bástyájává kezdett válni. Szakolcai napjait, érzéseit Juhász Gyula az Orbán lelke című kisregényében írja le: "Künn dermesztő, sötét és néma éjszaka, a szláv bakter kiáltja csak az órákat egyhangú kántálással, és ő minden áldatlan este elgondolja a csöndben és a magányban, hogy került ő ide, hatvanhat forint és hatvanhat krajcárért szláv gyerekeket latinra és magyarra tanítani, ő, aki az egyetemen az elsők sorában volt, a tanárok és az ifjúság kedvence, ő, aki Párizsba indult, és akkor a másik szép nagy városra gondolt, ahol lassan elmúló ifjúsága boldog és termékeny idejét töltötte és egy színésznőbe volt szerelmes. Es erre szép csöndesen előveszi a második osztály magyar gyakorlatait és javítani kezdi Štefánik Lajos tanuló dolgozatát. "A macska nyávog, a kutya ugat." (Szalatnai Rezső nyomán)
