A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

GONDOLKODÓ ... A zsarnok mesterségénél fogva halállal fenyeget. Ezt annál Is könnyebben teheti, mert őt a nemzetközi közösség vezetői nemhogy nem fenyegetik halállal, ellenkezőleg, kezet fognak, együtt fóny­­képeszkednek és vacsoráznak vele. Ha Hitler és Sztálin egy nemzetközi bíróság által idejekorán el lett volna ítélve, és ha minden polgáruk tudta volna, hogy nem­zetközi bíróság gyilkos bűnözőnek nyilvá­nította vezérüket és bűnbandának kormá­nyukat, akkor másképp alakult volna a történelem. A barbárság korának, vagyis a huszadik századnak egyik sajátsága, hogy a nem­zeti szuverenitás nevében sok bűnöző ki tudta volna vonni magát a felelősségre vonás alól. A huszonegyedik század kihívása az, hogy a Föld minden emberét törvényes védelemben kell részesíteni, hogy az élethez való jogot állampolgár­ságtól függetlenül a legalapvetőbb emberi jognak tekintse. Mindenfajta nemzeti vagy kulturális különbség viszonylagosnak te­kinthető ahhoz az abszolút igazsághoz képest, hogy az emberi fajnak van közös érdeke és igazsága az egész földkerek­ségen. Mit véd az értelmiség? Önmagát. Iga­zolja a maga helyét a társadalomban, arra hivatkozik, ami neki van és másnak kevésbé. Amikor az értelmiség önmagát védi, az alkotó gondolkodás ethoszát védi, a legjobbat, amije van, azt, amire hivat­kozni szokott. A gondolkodó ereje az önállósága, azt veszélyezteti, ha lemond a különállás hatalmáról. A gondolatszabadsággal szemben sem a szocializmus, sem a nacionalizmus nem bizonyult barátságosnak, mind a kettő kötve van az államapparátushoz, mind a kettő atetista. A történe le mformáló gondolkodásmó­dok az értelmiségi hatalom megtestesü­lései. Önáltatás volna ennek józan szám­bavétele alól csak azért kibújni, nehogy megbüntethessenek, nehogy bűntudattal küszködjünk. Egy-egy originális gondolat lehet áldás is, átok is a többiek, az utódok számára. Öncsalásnak tartom az értelmi­ség hatalomnélküliségéről szóló panaszt. Ez a hatalom nem közvetlen és nem azonnali. Felkophat az álla, kivégezhetik, temetésére ki sem mennek, dobhatják tömegsírba, nem érdekes, egyik-másik kollégának mégis kivételes és az időben egyre növekvő hatalma van. A cég, a szakma, a nemzet szuvereni­tása nem szavatolja a perszóna szuve­renitását. A valódi erő az egyén ereje. A perszóna önmaga és saját alkotása. Az önmagát alakító alany. Nem lehet soro­zatban nevelni, maga neveli magát. A személy azonos a történelmével, az életstratégiájával, másokban hagyott em­lékképeivel, a páratlannal és a közössel. Egy csillaghullásra azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy a történelem célja az emberiségnek tömegből személlyé válá­sa, a fekete égbolton felfénytő és kialvó személyek sokasága. Gondolatok igazsá­gával szemben a többség szava nem érv, éppoly kevéssé az, mint bármely tekinté­lyé." Itt talán be is fejezhetjük — egyelőre. Konrád — érzésem szerint — sok fontosat kimond, persze ó sem tévedhetetlen. Próbáljuk meg a felvetett témákat közösen továbbgondolni. CSÁKY PÁL A magyar polgár és az áldozatvállalás Bevallom, alábbi dohogó sorai­mat a komáromi Bástya Színház losonci bemutatója ihlette, amikor Márai Sándor Kassai polgárok című darabját mindössze 50—60 főnyi közönség nézte végig. Pedig az 1900-ban született; a 30-as, 40-es években ismert, híres, majd külföldre távozott, itthon és Magyarországon egya­ránt agyonhallgatott író (aki 1989- ben öngyilkos lett) műve napja­inkban is hátborzongatóan aktu­ális. Akik ott ültek a széksorok­ban, fölszisszenve láthatták, hall­hatták. Hagyjuk most azokat, akik el­jöttek... írásomban inkább a tá­volmaradókkal szándékozom foglalkozni. Amikor ezt teszem, nemcsak a losonci polgárokra gondolok, ha­nem magyar polgártársaimra ál­talában. Jobban mondva, a szlo­vákiai magyarság azon rétegére, amelyik nem mutat hajlandóságot eljárni hivatásos színházaink és műkedvelőink előadásaira, a Csemadok és más kulturális­vagy egyéb szervezeteink ren­dezvényeire. Azon szlovákiai ma­gyarokra, akik nem vásárolják meg a szlovákiai magyar írók műveit, vagy a szlovákiai magyar sajtót. Azon szlovákiai magyar szülőkre, akik szlovák óvodába íratják gyermeküket csak azért, mert a magyar óvoda messzebb esik a lakhelyüktől, s reggel fél órával korábban kellene felkelni­ük — hogy a magyar iskoláról már ne is beszéljek! Egyszóval azokra a polgárokra gondolok, akik képtelenek az áldozatvállalásra. Akik nem és nem tudatosítják, hogy ismét elérkezett az áldozatvállalás ide­je! (Kézenfekvő a kérdés: meg­szűnt-e valaha egyáltalán?!) Mert: ki fogja látogatni színhá­zaink előadásait, szervezeteink rendezvényeit, ha nem mi? Ki fogja megvenni íróink műveit, ki fogja megvásárolni sajtóterméke­inket? Ki fog járni anyanyelvi tanításé óvodáinkba, iskoláinkba, ha nem a mi gyermekeink?! Lássuk be, a szlovákoktól ezt igazán nem várhatjuk el! Ezt egyes-egyedül nekünk kell megcselekednünk! Úgy is mondhatnám — anélkül, hogy magyarkodnék! — szent kötelességünk. Persze, mihelyst ez köteles­séggé válik, megette a fene! De még a kötelessógórzetből vállalt áldozathozás is jobb — ha már nem jön szívből! — mint a semmilyen. Tudom, ismerem az áldozatvál­lalás akadályait. Két csoportba oszthatók. Az egyik csoportban ott a kicsiny nyugdíj, a munkanélküli­ség, a megélhetési gondok... Fizetés előtti héten 20 korona a pénztárcában! Mi legyen vele? Nézzük! A másik csoportban viszont az érdektelenség, a közöny találha­tó! Nemritkán a számítás, a fásultság, vagy a félelem. Ezeket kell leküzdeni. Lemondva közben néhány pohár sörről, néhány doboz cigarettáról, a vasárnapi húsról, a kozmetikumokról, az új cipőről. Tartok azonban tőle, hogy so­raimat megint csak azok olvas­sák, akiktől az áldozatvállalás nem áll távol. Hiszen ők megve­szik a magyar lapokat. Dohogásom üzenete épp ah­hoz a másik csoporthoz nem jut el, amelyiknek szántam. Hogy miért írtam meg akkor mégis? Azért, hogy aki olvassa, adja tovább! Talán élőszóban na­gyobb lesz a foganatja! Hogy mi történik, ha e sorok tartalma ennek ellenére sem ér el az áldozatvállalásra mindin­kább képtelen szlovákiai magyar polgárokhoz? Szibillának sem kell lennem hozzá, anélkül is megjósolhatom: egy szép napon azon veszik magukat észre, hogy már — nincsenek! Amin — ahogy én ismerem őket — még csodálkozni is fognak! ARDAMICA FERENC A HÉT 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom