A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
víteni a viszonteladói hálózatot. Azokat a kizárólagos jogokat, amelyekkel rendelkezünk regionális szinten továbbadjuk a viszonteladóknak, akik teljesíteni tudják valamennyi feltételeinket. Maximáljuk a viszonteladók árait, elkerülve így az általunk forgalmazott termékek nagyon szétszórt árajánlatát. • Ha már tervek kerültek szóba, hadd kérdezzem meg, milyen elképzeléseik vannak a cég jövőjével kapcsolatban? — Nos, mindenekelőtt arra törekszünk, hogy cégünk nagyon megbízható legyen. Szolgáltatásaink színvonalát növelni akarjuk. Arra törekszünk, hogy nálunk valóban a vevő legyen az úr. Tehát, hogy aki nálunk vásárol, valóban jó minőségű árut kapjon, s ezért mi garanciát vállalunk, és nem utolsósorban az árakat is úgy próbáljuk meghatározni, hogy azok mindenki számára megfelelők legyenek. Leszkó Vendellel a használati cikkek hagyományos brünni vásárán beszélgetünk. A száznegyven négyzetméter területen kiállított trikók, faxok, telefonok, Remington-, Clairol- és POLIFOAM-termékek iránt láthatóan nagy az érdeklődés. Ami a cég egyévi forgalmát illeti, tavaly ez mintegy 35 millió korona volt. Az idén a tervezett forgalom 100—150 millió korona. Jelenleg a cégnek harminc alkalmazottja van. A viszonteladói hálózatot pedig állandó jelleggel bővítik. A CO-IMPEX már bevonult a köztudatba, jónevű, ismert cégekkel működik együtt. S ami szintén fontos, az üzleti tevékenység mellett találnak módot arra, hogy a sportot, a kultúrát szponzorálják és segítenek azoknak, akik a legjobban rászorulnak. S ez így van rendjén. Hiszen a Vaslady szerint is a pénz és az "irgalmas szamaritánusi tevékenység" szorosan összefügg. KAMONCZA MÁRTA Prikler László felvételei Ami volt és ami lesz... OTT JÁRTUNK Csaknem harminc éve tanít a Nagykéri Alapiskolában Szibilla Lászlódé Sztranyák Lenke. Amikor tehát 1991. július 1 -tői az iskola igazgatója lett, egyáltalán nem volt ismeretlen a környezet, ahol a munkát kezdte. Nem úgy a feladat, amit vállalt. Hogy mégis vállalta, egyáltalán nem a fizetésért, nem a rangért tette, hanem mert átérezte, itt az ideje megfelelő színvonalra emelni az iskolát, hiszen csak akkor remélhetnek bizalmat a falutól, a szülőktől. — Nagy a pedagógus felelőssége és még nagyobb az igazgatóé. Amikor elvállaltam a posztot, átgondoltam mindezt, s ha nem tudtam volna magam mögött a kollégáimat, az egész tantestületet, nem fogadtam volna el a kinevezést. Szerencsénkre, jól megértjük egymást, közös a célunk, s mondhatom, hogy egyformán "húzzuk a szekeret" — kezdte beszélgetésünket. Közös igazgatású iskola a nagykéri, s a 385 itt tanuló gyerekből 118 látogatja a magyar osztályokat. Nincsen semmiféle torzsalkodás, netalán rossz viszony sem a gyerekek, sem a pedagógusok között. A legnagyobb megértésben, barátságban élnek, dolgoznak, tanulnak. A magyar pedagógusoknak és az igazgatónőnek nem titkolt szándéka mégis az, hogy a magyar tagozat javára fordítsák meg az arányt. Több tanulóra persze csak úgy számíthatnak, ha naponta bizonyítják: sokat és minden téren értékeset adnak tanítványaiknak. Biztató és örömteli, hogy igyekezetük első eredménye már megmutatkozott. Tavaly mindössze kilenc, az idén azonban már tizenhat óvodást írattak be a magyar iskola első osztályába. Nem eget rengető siker, de ahol eddig a kényszerű leépülés, a fokozatos fogyatkozás tényét tapasztalták, ott ez az első lépés mindenképpen reményt keltő. — Úgy látjuk, már jónóhány szülőt sikerült megnyernünk. Csak a szülőkben bízhatunk, hiszen elsősorban tőlük függ, milyen iskolába viszik gyereküket. Itt, faluhelyen szem előtt van az iskola, napi megmérettetés tárgya a tanító. Ha nem bizonyítunk, elfordulnak tőlünk... Az első jelek azonban arról tanúskodnak, hogy bizalmukba fogadtak... — mondta az igazgatónő. Majd sorolni kezdte, hogy mit is tettek a szülők szeretetének, ragaszkodásának eléréséért. Az anyukákhoz, apukákhoz természetesen a gyerekeken keresztül vezetett az út. Akinek még nem járt ide csemetéje, az is láthatta, tapasztalhatta a színvonal tényszerű emelkedését. Legelsősorban a tanításban, aztán a nevelésben, majd a délutáni és a szabadidős foglalkozásokon. — Közösen, valamennyi pedagógustársammal együttgondolkodva és együttdolgozva tesszük a magunkét. A tanítók szabadidejükben is szívesen foglalkoznak tanítványaikkal. Kovácsik Béla például a matematikai és a fizikai olimpiákra készítette fel a tanulókat, Kazán József az énekkar vezetését vállalta. Amit magunk nem bírunk, ahhoz pártoló híveket, segítőtársakat keresünk. Megelégedéssel mondhatom, hogy egyre többen tartanak velünk. Ördögh Valéria elvállalta az iskola tánccsoportjának vezetését, Janik László karató tanfolyamot szervezett. Kovács Pál mérnök az asztaliteniszezőkkel foglalkozik, Száraz István a sakkozókkal edz. Mindenképpen dicséretes a polgármester, Bátora Béla, valamint a helyi szövetkezet vezetőségének segítsége. Gyalupadokat kaptunk tőlük, felszántották az iskolakertet, megjavították a kerítésünket, belapátolták a téli tüzelőnket. Reméljük, hogy a gázvezeték beszerelésében is segédkezet nyújtanak. A közeljövőben ugyanis az a szándékunk, hogy az iskolaépületet is egy kicsit kicsinosítjuk, korszerűsítjük — magyarázta. Aztán újra tanítványaikhoz tért vissza, akiknek sorsa nemcsak addig érdekli őt, amíg az ő igazgatása alatt működd iskola padjait koptatják. Egyáltalán nem közömbös számára az sem, később miként alakult a sorsuk. Nem, hiszen egykor ők is szülők lesznek, gyerekeket nevelnek, s jó lenne, ha természetesnek tartanák, hogy miként ők, utódaik is magyar iskolában tanuljanak. Az igazgató néni a nemzetiséghez, a nyelvhez, a hagyományokhoz való kötődést nemcsak az iskolában szorgalmazza, hanem a Csemadok helyi szervezetében is. Kultúrfelelősként már most bevonja a gyerekeket a szervezet életébe. Az évzárókon, az összejöveteleken, az ünnepségeken ott szerepelnek az óvodásoktól a nyolcadikosokig csaknem valamennyien. Úgy gondolja, ez sem haszontalan törekvés, hiszen a gyerekeknek óriási élmény a szereplés, a szülők felé pedig újabb bizonyítása annak, hogy gyerekeik nevelése, formálása nem ér véget a kicsengetéssel. Az igazgató néni sokféle törekvésének egyik leglényegesebbje, hogy jól képzett, a szépre, a kultúrértékekre érzékeny és nyitott emberkéket neveljenek. Amikor befejeztük a beszélgetést úgy éreztem, Szibilla Lászlóné sokat vállalt iskolájáért. Többet, mint mások másutt. A mások gyerekeiért, mert neki sajátja nincsen. De magáénak érzi az itt tanulók mindegyikét, és szívében annyi a szeretet, hogy még sokkal több gyermeknek is jutna belőle... BENYÁK MÁRIA
