A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
KINCSÜNK AZ ANYANYELV aranypénzeket is utánuk hajigáltak. Őszintén hitték, hogy a leányok nem halnak meg, hanem az istenek birodalmába kerülnek. Ennél is borzasztóbb látványosság volt a hadifoglyok feláldozása. A szerencsétleneket lefogták, egy kőkéssel felmetszették a mellkasukat, és kitépték a még dobogó szívüket. Ezt követően lenyúzták a bőrüket, és valamelyik főpap ebben lejtett kultikus táncot. Hogy pontosan mi volt a céljuk ezzel, azt csak találgatni lehet. A maják történelmét a szakemberek több időszakra osztják. Nem untatnám ezzel az olvasókat, már csak azért sem, mert ahány kutató, annyi periodizáció. Tény viszont, hogy valamikor az i.sz. 600—800 táján a virágzó maja városok szinte az egyik napról a másikra elnéptelenedtek. Ma sem tudni ennek a valódi okát. Némelyek szerint földrengés vagy vulkánkitörés, mások szerint egy nagyszabású járvány, ismét mások szerint társadalmi feszültségek idézték elő mindezt. Tény viszont, hogy néhány évszázad elteltével ismét visszatért az élet ezekbe a városokba, sőt még nagyobb lendületet kapott mint korábban. De megjelentek a színen az aztékok, később pedig a spanyol konkvisztádorok, akik nem szerették a félmunkát. Egy fanatikus püspök Amit ma a majákról tudunk, azt nagyrészt egy spanyol szerzetesnek köszönhetjük. Amit már soha nem fogunk megtudni róluk — ugyancsak neki. Diego de Landáról, erről a jellegzetes spanyol papról van szó, akit egyszerre dicsérhetünk és átkozhatunk a megszállottsága miatt. Annyira érdekelte ot a megterítendő indiánok lelkivilága, hogy mindent feljegyzett róluk, s még egy megkeresztelt indiót is maga mellé vett, aki elmagyarázta neki a részleteket. Landának nem tetszett a maják világszemlélete, s minden eszközzel ki akarta belőlük irtani. Hogy a módszerekben nem válogatott, azt mi sem bizonyíthatná jobban, mint az, hogy a cél érdekében még a felbecsülhetetlen értéket képviselő maja kódexeket is máglyára vettette, elpusztítva ezzel szinte minden valamire való összefüggő szövegemléket. Csupán három kódex vészelte át ezt a barbár tettet (jelenlegi "tartózkodási" helyükről nevezték el őket Drezdai, Madridi, illetve Párizsi Kódexnek). A másik oldalon viszont elismerés illeti Diego de Landát azért, hogy értékes feljegyzéseket készített a maják szokásairól, viseletéről, számrendszerérői és naptáráról. Néhány maja központ ui. még a 17. század második felében is létezett, csak ekkor váltak végleg a fehér hódítók martalékává. Noha a régi maja írásokat eddig még nem sikerült megfejteni (jóllehet a nyelvet értjük, hiszen ma is beszélik vagy kétmilliónyian), születtek olvasható maja szövegek is — ezeket a spanyolok megjelenését követően a latin ábécét elsajátító maja indiánok vetették papírra. így maradt fenn a maja elbeszélő irodalom egyik gyöngyszeme, a Popol Vuh, amely a Gilgames eposz közép-amerikai változatának is tekinthető. LACZA TIHAMÉR "SZINTÉNPOLGÁRTÁRSAK" és "SZINTÉNTUDÓSOK"? Köztudott, hogy a magyar nyelvben az új szavak alkotásának egyik leggyakoribb módja a szóösszetétel. Napjainkban is egyre-másra születnek újabb és újabb összetételek, hazai magyar lapjainkban olyanok is, melyek bizony furcsán hangzanak a magyar fülnek. Az utóbbi időben például két, szintén-előtagos szót is olvastam. Az egyik regionális lapunkban a következő mondat forduít elő: "A szinténpolgártársak érthetetlen vandalizmusa évente több mint félmillióba kerül nekünk." A címbeli szinténtudósok szót pedig egy szatirikus hangvételű lapban találtam. Az újságíró a bősi erőművel kapcsolatban írja:"Ezek a »szinténtudósok• olyan csatornákon akarják elvezetni a többmilliárd köbméteres nagyságrendű vizeket, amelyeket egy óvodásgyerek is könnyedén átugrik." Még a laikus, nem nyelvész olvasónak is feltűnhet, hogy bizony nincs minden rendben ezzel a két szóval. A szakember meg is tudja magyarázni, miért ez az érzés: a szintén kötőszó, ezért nem alkothat összetételt főnévvel. A szinténpolgártárs, szinténtudós típusú összetétel tehát idegen, nem illeszkedik a magyar összetettszó-rendszerbe. Ha kissé utánanézünk e szavak keletkezésének, megállapíthatjuk, hogy valószínűleg a szlovák tiežobčan, illetve tiežvedec tükörfordításai. A magyar mondatok megfogalmazóit nyilván az tévesztette meg, hogy a tiež kötőszó magyar megfelelője a szintén, ezért fordították le a tiež előtagú szavakat szintén-nel. Ha azonban valóban így kellene értenünk a tiež-t, aligha jöttek volna létre a szlovákban ilyen öszszetételek, márpedig újabban egyre gyakrabban találkozhatunk velük. A szlovák értelmező kéziszótárban pl. ezek fordulnak elő: tiežkritika, tiežšportovec, tiežumelec. Újságban, folyóiratokban azonban előfordulnak még szótárazatlan, tehát napjainkban született szavak is, mint például a tiežslovák vagy a tiežpolitik. Ha e szavak jelentését megvizsgáljuk, kiderül, hogy semmi közük a tiež-szintén kötőszó jelentéséhez. A tiežumelec értelmét így magyarázza az értelmező szótár: "nem valódi művész, csak a neve szerint művész". Hasonló megfogalmazással találkozunk a többi tiež előtagú szó esetében is; mindegyiknél szerepelnek a 'nem valódi, ál, hamis, látszólagos’ jelentéselemek. S így már el is jutottunk a megoldáshoz: a tiež valójában nem más, mint a jól ismert latin quasi szlovák megfelelője. A quasi a latinban lehet határozószó vagy kötőszó. Az előbbi esetben jelentése ez: 'mint, miként, mintegy, körülbelül, majdnem’; a második esetben pedig ez: 'mintha, mivel, állítólag’. A quasi szinte minden európai nyelvbe bekerült, mégpedig nemcsak kötőszóként. Sok nyelvben fordulnak elő quasi előtagú összetett szavak is, ezekben a szó jelzőként értelmezhető, jelentése ’állítólagos, nem igazi’. Ilyenek pl. a német quasioffiziell, quasioptisch, quasireligiös vagy a cseh quasiroman, quasipariament szavak A szlovákban — mint példáinkból kiderült — újabban tiež-zsel helyettesítik, de ismertek kvázi-előtagú főnevek is: kváziveda, kvázi komédia. A magyarban a quasi főleg határozószói minőségban ismert, jelentése ez: 'körülbelül, mintegy, szinte, úgyszólván’. Az értelmező szótár szerint jelzői használata ritka, ilyenkor jelentése ez: ’látszólagos, valaminek látszó, valami számba menő, de lényegében nem az’. A nyelvművelők a kvázi használatát nem ajánlják — erre utal a szótárban a csillag —, de megjegyzik, hogy szakkifejezés részeként előfordul: kváziperiodikus, kvázielektronikus, kvázipotenciális. Az elmondottakat tehát így foglalhatjuk össze: a latin quasi szót összetett szóbeli előtagként a szlovákban újabban a tiež szóval fordítják, jelentése ilyenkor ’látszólagos, nem valódi'. A tiežobčan, tiežvedec stb. szavaknak ennél fogva gúnyos árnyalatuk van: olyan emberre vonatkoztathatóak, aki valójában nem érdemli meg, hogy polgártársunknak, illetve tudósnak nevezzük. Magyar megfelelőjük elvileg a kvázipolgártárs, kvázitudós lehetne, ezek azonban nem ajánlhatók — a már említett okok miatt. Helyettesítésük megfelelő magyar szóval azonban nem nehéz, hiszen jópárat már fel is soroltam. Beszélhetünk például állítólagos tudósokról vagy úgynevezett tudósokról, polgártársakról, hiszen ezeknek a mellékneveknek van gúnyos, rosszalló értelmük. S mivel írásban megjelent szövegekről van szó, az is elég lett volna, ha a cikkírók idézőjelbe teszik a polgártárs, tudós szavakat, így emelve ki, hogy megkérdőjelezik, valódi tudósról, polgártársról beszélnek, írnak. SZABÓMIHÁLY GIZELLA A HÉT 15
