A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
Hogy háza, lakása nincs, csak a lakókocsija, mert meg kellett vennie az állatokat, Dávid, a víziló 40 000 koronába került, a speciális kocsi számára 80 000-be, a tigrisek további 60 000 koronába... Hogy bizony mindnyájan a napi bevételtől függnek, ha nincs közönség, nem futja kenyérre, s tigriseknek a mindennapi 70 kg húsra, hiszen állami támogatás már nincs, szponzor meg még nincs a láthatáron! Apropó, tigrisek! Amíg jegyzetelek, beállít egy úr, s előadja, hogy 1 éves szumátrai tigris tulajdonosa. (Őszinte részvétem, kuncog az idomár, tönkre fogja magát tenni anyagilag!) Az úr tanácsokat kór (és kap), milyen vitaminokat, tápszereket adjon az állatnak... Plastin, Murnil, csukamájolaj... Ezek a szavak repkednek a levegőben... Meg egy figyelmeztetés: a szumátrai tigris 5 éves korában lesz felnőtt. Megtörténhet, hogy a természetében száznyolcvan fokos fordulat áll be. Tehát fő az óvatosság! Az is lehet, hogy teljesen elvadul, s nem lehet meg sem közelíteni! További témánk az ember és az állat viszonya... Majd az anarchisták. Ivan Ringel így nevezi azokat az "állatvédőket", akik tüntetéseket rendeznek egy-egy fellépésük előtt... Nem engedik be a nézőket, a gyermekeket leöntözik benzinnel. A rendőrség meg tétlenül nézi. — Még hogy ón nem szeretem az állatokat?! Hát ki az igazi állatvédő, én, vagy ők? Inkább több tigrist vállaltam, egyet Cipruson hagytam, egyet Görögországban, csak hogy életben maradhassanak. Jobb lett volna őket halomra lövöldözni, mint a Berolina Cirkuszban tették? Este megnézem az előadást. Megállapítom, hogy a Ringel család mindhárom száma világszám..., s a többi sem kutya... Dávid, a nílusi víziló megismer, megáll a páholyom előtt (micsoda rokonszenv, jegyzi meg Oľga asszony rákiáltva). Általános derültség, az egész cirkusz rajtam nevet. Dávid pofája egyre közelebb kerül az arcomhoz, már-már testközelben beszélhetünk. Szeretettel bámul rám, szelíden kérődzik. Végtelenül szégyenlem magam, amiért nem hordok a zsebemben néhány vödör vaníliás pudingot, vagy más finomságot, amellyel megajándékozhatnám. Szomorúan megnyalja a korlátot, szemmel láthatóan nehezére esik a válás. A Kludsky házaspár a hatodik generáció, lányuk Daniela — azonkívül, hogy vezeti a műsort — akrobatikus táncot (Hula-hula) ad elő. Fiuk még nem lép fel, de már szorgalmasan gyakorol. Ha felnő..., minden megtörténhet. Az előadásnak vége. A Kludsky Cirkusz szedi a sátorfáját, indul. Megy tovább, negyvenkét éves szünet után visszaszerezni a régi dicsőséget. Csak a jövő a megmondhatója, hogy sikerül-e neki. Ardamica Ferenc Ivan Ringel idomár bengáli cicáit becézi OTT JÁRTUNK EGYMÁSRA TALÁLTAK Régi emlékként él bennem a kép; kollégáimmal az egyik falu széléről bandukoltunk befelé, az iskola irányába, ködös, őszi időben, sáros úton. Az út mellett egyszer csak feltűnt három tizenkét—tizenhárom éves forma fiú, melegítőben, csapzottan, a játék, a csintalanság hevében kimelegedve. Nem is lett volna bennük semmi kivetnivaló, ha nem egy szegény, csatakos szőrű, gazdátlan kutyát hajkurásztak volna jókora dorongokkal. A szerencsétlen állat menekült volna a vásott kölykök elől, csakhogy erősen húzta a bal hátsó lábát, meg sovány is volt, erőtlen is, látszott rajta, hogy gazdája, ki tudja, miért, rég túladott rajta, hetek óta kóborolhatott a határban. Többször is rászóltunk a srácokra, ám azok ügyet sem vetettek figyelmeztetésünkre. A kutya meg hol menekült, hol visszatért, hol meglapult, hol meg lassú futásnak eredt sánta lábával. Szemmel láthatóan nem találta a helyét a világban... Mi meg sajnáltuk is, meg tartottunk is tőle, hiszen mégiscsak kóbor kutya volt. Váratlanul egy öregember tűnt fel az úton. S mintha csak rá várt volna, a kutya úgy eredt a nyomába, követte az ugyanolyan magányosat, számkivetettet, mint őmaga. A gyerekek is egy szempillantás alatt elfeledkeztek róla, s mi is megkönnyebbültünk, mindegy, mi lesz a kutya sorsa, legalább nem halljuk a nyüszítését, nem látjuk fájdalmas vonaglását. A közelmúltban újra a faluban jártam, s egy csapásra felvillant előttem a kép. Meg is kérdeztem az ismerősömtől, akinek annak idején elmeséltük a történetet, emlékszik-c az esetre? — Hogyne — felelte. — Nem is ismernél a kutyára, gyönyörű állat lett belőle, kisimult a szőre, megnyugodott, hűséges házőrzője lett az öregembernek. De őt sem Ismernéd meg, a mogorva öregből barátságos ember lett. Nemcsak a kutyához, az ismerősökhöz is kedves, nem úgy, mint azelőtt volt. Úgy látszik, ez a kutya hiányzott az életéből... Ki tudjad — vonta meg a vállát az ismerősöm. így talált egymásra a magányos öregember meg a gazdátlan kutya! V. Itenyák Mária _________ A HÉT 3
