A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-04 / 36. szám

Bodrogköz keleti szélén, néhány kilométerre a széles Tiszától, leljük ezt az ősrégi települést. Nevét már 1214-ben "Beyle"ként említi a leleszi rendház alapítólevele, amikor Lelesz és Királyhelmec határait felsorolja. Lehet, hogy már a honfoglalás előtt lakták a szilágynagyfalusi kultúrkörökhöz tartozó keleti szlávok, és akkor kapta nevét. Középkori történelméről alig tudunk valamit, csupán a birtokosok neveit. Jelentős változást az 1620-as év hoz, amikor az egyik társbirtokos— Tárkányi Fruzsina — révén belép a község történelmébe a Sennyei-család, név szerint Pongrác fia Sándor, aki Fruzsinát feleségül veszi. Általa, immár több évszázadra, a Sennyei-család lesz Bély fő birtokosa. A máshol is tapasztalható elnéptelenedés után, a

XVIII. század felétől számítva, Bély is fejlődésnek indul és újranépesül — 1787-ben 58

háza és 401 lakosa van. A francia és német példák hatására báró Sennyei László 1781- ben rokokó-klasszicista stílusban egy U-alakú kastélyt építtet a község legmagasabb pontját jelentő homokdombon. Mai formáját a kastély a XIX. században végzett több átalakítása során nyeri el. A Sennyei-család helyi- és politikai ténykedése figyelemre méltó. A főúri család, bár származása és meggyőzőA bélyi kastély

dése révén ragaszkodik a konzervativizmushoz, mégis a reformkortól számítva tettekben segíti a liberális fejlődést. Politikai ténykedésük nemcsak az eszmék támogatásában mutatkozik meg, hanem tevékenyen részt vállalnak például a Tiszaszabályozás megszervezésében, mintaszerűen korszerűsítik a környék mezőgazdaságát, népszerűsítik a lótenyésztést Széchenyi példáján, és bevezetik a szomszéd birtokos Mailáthokkal a lóversenyek divatját. A bárói család, különösen századunk első évtizedeiben, megtalálja az utat a falu közepéhez. Az idősebbek ma is szeretettel emlegetik az egykori bárónő jóságát és segítőkészségót, amelyet azzal is viszonoztak, hogy a nemrég elhunyt, utolsó, Bélyben maradt családtagjukat, akit mindenki csak "komtesszának" hívott, segítették amiben lehetett, enyhítve magányosságát és öregségének gondjait.

A kastély megtekintése mostanában vegyes érzelmeket kelt. Megcsodálhatjuk azt a kitűnő ízlést, amellyel a helyet kiválasztották, gyönyörködhetünk a hatalmas, értékes fákkal és bokrokkal beültetett kertben, amely minden oldalról körülveszi a

kastély komplexumát, hisz nem egy, hanem több épületből áll. Viszont elszomorodunk és felháborodunk, amikor meglátjuk az épület leromlott állagát, a park elhanyagultságát, az oda nem illő kocsma rikító plóhkerítését. Pedig nem is olyan régen, pár évtizede, a II. világháború után kártérítés nélkül elkobzott kastélyban iskola volt, boltok, községháza, sőt, ifjúsági klub működött. Az a szemlélet, amellyel a magyar kulturális emlékeket kezelték, odavezetett, hogy az épületegyüttes pusztulni kezdett, a községnek pedig az állagmegőrzésre sem volt ereje. Sőt, még egy bürokratikus akadály is közrejátszott — mint "konfiskátum" a kastély a legutóbbi évekig nem került rá a műemlékek listájára, és ezért (!) nem lehetett pénzt igényelni a felújítására. A fából vaskarika csak nemrég tűnt el, és hála néhány lelkes ember igyekezetének, némi pénzt sikerült szerezni a kulturális alapítványból, így talán felcsillan a remény, hogy végre igazi gazdája és jövője lesz mind a kastélynak, mind a parknak, amely még szolgálhat nemes célokat.

BOGOLY JÁNOS