A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-04 / 36. szám

SZABADIDŐ Burt Wiseman

Egy nem volt nehi elég

Paul Candoli nem aludt, pedig három is elmúlott. A szomszédos hálószobából átszűrendő hangokra, neszekre figyelt egy ideig, majd kiugrott az ágyából, és gyorsan felöltözött. Óvatosan megállt a szomszédos lakás ajtaja előtt, várt még néhány pillanatig, és lenyomta a kilincset. Egy zömök, széles vállú, elegánsan öltözött férfi éppen az ablak felé indult, de amikor meghallotta az ajtónyitást, megfordult.

— Maga kicsoda? — kérdezte.

— Lövést hallottam ebből a lakásból — mondta Paul. Hol az a nő, aki önnél lakik? Nem tudom a nevét, de többször összefutottunk a folyosón.

— Miss Marilyn... Marilyn Lamond elutazott. Mi régi barátok vagyunk. Amikor elutazott, reám bízta a lakását. És most távozzon, de azonnal!

— Szólok a rendőröknek.

— Várjon... meg akarom magyarázni... Nem én öltem meg. Amikor megérkeztem, már halott volt.

Paul mélyet lélegzett a küszöbön, és belépett a hálószobába. A nő az ágyon feküdt kombinéban, egyik keze a mellén, a másikat a testéhez szorította. Sűrű barna haja beárnyékolta az arcát. Húsz-egynéhány éves lehetett. A bal szem helyén sötét üreg. Azon ment át a golyó. Paul gyorsan visszatért a szalonba.

— Rosszul vagyok — suttogta —, ha van valami mondanivalója, mondja meg azonnal. Kicsoda ön tulajdonképpen?

— Herman Sims a nevem. Van egy ingatlanokkal foglalkozó ügynökségem. Marilyn... Miss Lamond titkárnő volt az ügyvédemnél. Megbarátkoztunk, és én beleszerettem. Klasszikus alaphelyzet. Szerettem Marilynt, de szerettem a feleségemet és a gyermekeimet is. Sokat tettem Marilynért, gondolom — anyagiak dolgában. Egy gépkocsit vásároltam neki, drága ruhákat és bútorokat, pénzt is adtam. Mégsem akart megválni az állásától. Biztosra vette, hogy a viszonyunk előbb vagy utóbb megszakad.

— Mi történt ma éjszaka?

— Sokáig dolgoztam. Valamivel három előtt feltárcsáztam Marilynt, és azt mondtam neki, hogy várjon, elugrok hozzá, de nem biztatott. Fáradt vagyok, mondta. Én persze nem engedtem a negyvennyolcból. Biztosan van nála valaki, gyanakodtam, szabaduljon meg tőle, bánom is én. Ekkor valószínűleg összevesztek, és a szeretője megölte.

— Higgyem cl a meséjét?

— Logikus mesét adtam elő. Ha én öltem volna meg, akkor ön már nem lenne az élők sorában. Még egy gyilkosság mit számít. Hallgasson meg Mr...

— Paul Candoli.

— Mr. Candoli. A zsebemben egy revolver lapul. Tessék... látja? Magára fogom. Mire gondol most? Aha, aha az úr minden bizonnyal

ezzel lőtte le az áldozatot. Nem, nem én vagyok a tettes. Érzi a lőpor szagát?

— Nem érzek semmit.

— Természetesen, mert ez nem a gyilkos fegyver. Volt Marilynnek egy parányi játékszere, egy automata pisztolya. Az éjjeliszekrény fiókjában tartotta. A gyilkos tudta, hogy hol találhatja meg, és célzott... és még valami. Tekintse meg az öngyújtót az asztalkán a széke mellett.

Paul egy szép formájú öngyújtót pillantott meg L.G. monogrammal.

— Ugyanilyen öngyújtó van az én tulajdonomban is — mondta Herman Sims —, de az én nevem kezdőbetűivel, H.S.-szel. Marilyntől kaptam, amikor hazatért Mexikóból. Valószínűleg kettőt vásárolt. Egyet nekem, egyet annak a másiknak, akivel megoszthattam az ágyát.

— Gyanakszik valakire?

— Nem. Marilyn sohasem beszélt a szeretőjéről .

— Ha ön ártatlan — meglehet, nem tudom —, akkor is szólok a rendőröknek.

—- Mi az ön foglalkozása?

— Egy gyógyszertárban dolgozom.

— Utálom a botrányt, nem akarom, hogy a nevemet meghurcolják az újságokban. Ha holnap meglátogat az irodámban, lesz valami az ön számára jutalmul, amiért segít nekem. Mondjuk 10 000 dollár.

Sims átnyújtotta Paulnak a névjegyét.

— Holnap délben várom.

— 10 000 dollár — sikított a felesége, Laura. — Menj el ahhoz a pasashoz, mire vársz?

Másnap Paul pontosan délben meglátogatta az ügynököt. Sims már várta. Szó nélkül átnyújtott Paulnak egy borítékot — 10 000 —, ahogyan megbeszéltük.

— Legyen biztos, Mr. Sims. Megőrzőm a titkát.

Marilyn holttestére délután találtak rá. Az újságban lehozták, hogy a rendőrség máris nyomon van. És valóban, valamilyen Larry Gaumont, akinek a monogramja az öngyújtón ékeskedett, még aznap letartóztatták. A lány asztalkáján a névjegyét is megtalálták. Amikor megmutatták az öngyújtót, azt válaszolta, hogy igen, igen, az övé, nemrég kapta ajándékba az áldozattól. El akarta venni feleségül, de miután visszautasította, csalódottan visszaadta az ajándékot. Egy héttel a történtek után azt is megtudták, hogy a 22-es kaliberű revolvert Larry Gaumont nevére íratták, az üres hüvelyt megtalálták az ágy mellett. A tárgyaláson a vádlott azt állította, hogy a revolvert néhány nappal ezelőtt adta kölcsönbe Marilynnek, és arról is beszélt, hogy a szeretője egy dúsgazdag palival is randevúzott a háta mögött. A nevét nem tudja, sohasem látta. Semmit sem segített. Életfogytiglanra ítélték.

Candoliék átköltöztek a város előkelő negyedébe. Paul már nem dolgozott a patikában. Nagylábon éldegéltek egy ideig. A pénz végül elúszott.

— Ne' aggódj — mondta Paul Laurának —, van egy tervem.

— Vártam magát — szólalt meg Sims az íróasztala mögött. — Az olyanok, mint maga, mindig visszatérnek. Válaszút előtt állok. Vagy eleget teszek az ön kívánalmának — hiszen pénzt akar, nem? —, vagy egyszerűen félreteszem az útból. Az első változat mellett döntöttem, de ezúttal utoljára. Nem lesz folytatás, értjük egymást?

Sims egy ötezer dollárra szóló csekket csúsztatott az asztalra.

— Az ön hallgatása nekem ötezer dollárt ér, egy centtel sem többet. Elmehet — a saját kockázatára.

— Ön fenyeget?

— Természetesen. Több ez mint puszta fenyegetés. Bármikor rátelefonálhatok egy bérgyilkosra. Egy profira. Elhiszi nekem?

— Hogyne.

— Magának és a párjának három napot adok, hogy hagyják el a várost. Világos?

— Blöfföl — villámlott Laura. — Mégis ő ölte meg azt az asszonyt.

— Nem akarok többet gondolni az ügyre. Tudom, tudom. A börtönben egy ártatlan ember ül, de nem bánom. Gyerünk, csomagoljunk.

Átköltöztek a nyugati partra, San Diegóba. Paul a pénzt betette a bankba, majd munka után nézett. Talált is. Laura is elhelyezkedett. Egy kozmetikai szalon árucikkeit árulta. Néha napokig úton volt. Paul ujjongott. Végre megengedhetett magának egy kis kalandozást. Válásra nem gondolt. Laura sokat tudott. Egy alkalommal, amíg Laura Sacramentóban tartózkodott, legújabb barátnőjét elvitte vacsorára az óceán partja mellé. Tánc után leültek egy asztalhoz. Paul elegáns mozdulattal, öngyújtóval meggyújtotta a nő cigarettáját.

— Milyen gyönyörű mütyür — lelkesedett a nő. — Méghozzá a te monogramoddal. P.C.

— Ma találtam meg az íróasztalom mélyén.

— Kitől kaptad. Nőtől?

— Ah... szörnyű egy nőszemély volt, de szerettem... azután is, hogy megtudtam, van neki még két szeretője. Mindenkit — mind a hármunkat — meglepett egy-egy ilyen öngyújtóval. Mivel nem akart szakitani a másik kettővel, én visszaléptem.

— Nem láttad soha többé?

— Láttam. Talált magának mellettünk egy üres lakást, és beköltözött. Gyakran láttam a szeretőit... és mindent hallottam. A falak vékonyak voltak. Szenvedtem, mint egy kutya. A hölgy alaposan megkínzott.

— Szörnyű lehetett. Nem fordult meg az agyadban, hogy egy ilyen bestia halált érdemel?

— Sok minden megfordult az én agyamban, cica — válaszolta Paul vigyorogva, és az öngyújtót messze hajította az óceánba.

30 A HÉT