A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
EGTAJAK a rocskát, a gyerek meg csak a villanyról beszélt. — Én má meg tudom ám gyútani. Csak megfordítom, mingyán ég. A tehén nyugtalan természetű volt. Mindig tartani kellett valakinek a farkát, különben belecsapkodott a fejő arcába, s nem adta le a tejet. Zsupsz neki, belevág a farkával a mécsesbe, s ott állanak megint a setétben. Hát erre aztán az ember is elvesztette a türelmét s tett egy olyan cifra fohászkodást, hogy ha az angyalok nem, az ördögök vígan táncoltak neki. Míg ott kínlódott a gyufával, mintha még eddig semmi se történt volna, csak megszólal az asszony: — Bévezetessük? Az ember hallgatott. — Mit? — A villanyt. A gyerek táncolni kezdett örömében s kiabált: — Bé, bé... — Ne bégess! — morgott az apja. Aztán valahogy csak megint égett a mécses, de most már az ember inkább a mécsesre vigyázott, mint a tehén farkára. — Jóskáéknál az ólba is van villany. Nem szóltak. Mikor a fejésnek nagy keservesen vége lett, és friss tejjel befelé mentek a konyhába, az asszony a mécses mellett odapislantott az urára: — Hát bevezessük? Az ember odahajlott füléhez: — Ha még egy gyereket adsz — súgta a fülébe —, akkor nem bánom. Az asszony piros lett, mint a rózsa. — Hiszen kend nem bánná, ha minden lámpáér egy gyerek is lenne. — Csak még egyet no... Mer ez az egy, e csak mécses... A másik lesz a villany. Az asszony feltakarította a moslékot a földről, s gondolkozott. Mikor feladott, kifújta magát, s azt mondta: — Oszt hogy híjják? — Mit? — Hát a másik gyereköt. — Vilinek — mondta az ember. — Mán én éppen azt gondoltam: Vilinek... hogy hát hasonlítson a villanyhoz a neve. Gál Sándor SÍKSÁG Ez nem ugyanaz, bár hasonlít amarra — az egykorira —, amiként az egyik nap a másikra, ahogy elkövetkeznek. Látható ez, tetten érhető a különbözőségben; a rájuk vetülő árnyakban, az árnyak futásában, mélységében — vagy fölmagasodásában? — hasonlóképpen a hajnalok és alkonyotok megfátyolosodó színeiben... Már-már az árnyalatok is megegyeznek — töretlenségük szemhatárig ér. Az idő szakadatlan mássága is érzékelhető itt, hiszen egy-ugyanazon folyamatból türemkednek ki és fel: az emlék és a jelen egymásba szakadásából, egymásba torlódásából Ebből az újkori csendből amely bekerít, s amelynek tapintható mélysége —■ de magassága is — fagyos-ködös hajnalokon válik ólomsúlyosságúvá, amikor a homokos dombhátakra telepített akácosokat megüli a zúzmara kristályragyogása, ami — tudvalevő — a napébredéssel mindenséggé oldódik, és fellibeg az ű r pereméig. Csupáncsak azért, hihetnénk, hogy egy nappal később — új hajnal jöttén — ismét megszülje önmagát — kristályalakban. Ahogy a kettő — vagy már kettős? — kép egymásra vetül a távolság is láthatóvá válik; az idő távolsága ez. Nem a kívül zajló hétköznapi időé, hanem azé, amely belül őrzi e síkság kettős egységét. Es a történéseket. Mircea Dinescu Komputer Akik a háborúk előtt kamillateával öblögetik torkukat, akik leveseskanállal futnak a lepkék után, akik kicsi falatokat törnek le a mártírok dicsfényéből akik orgonával a hasukban lépnek be a templomokba, akik orrukat vájják, míg mások a sírjukat ássák, akik lehúzzák a klozettben a vizet, hogy ne hallják sírásukat, akik a szemétben új vallást keresnek, akik limuzinokról álmodoznak, s csak sült krumplit esznek, akik mű réttel szabadulnak az angyal lidércnyomásától akik lenézik az erő esztétikáját, az idealista zenészek, a félénk szócsiszolók, nem látják, hogy a város a magasba száll s a tengerbe vizel hogy a hajóból kiszáll a Himalája, ejtőernyősökkel teli bőröndökkel hogy az izgalomtól forró vasaló egy egeret ropogtat, hogy az idegbeteg erdők szanatóriumokba tartanak, a népek boldogságával kereskednek, mikor a tett megeszi az éneket, amikor mi tapsolva meghalunk. Románból fordította: Bán Péter V_______________________________________________________________________________J A HÉT 17
