A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
Nem akartam megijeszteni. Az ikertestvérem — Eulália von Shassheckell bárónő — halott. Végérvényesen. Valamit elvitt belőlem magával a sírba. Majdnem azt mondhatom, hogy a saját temetésemen sírtam egy sort. — Vajon ki tette el láb alól? — Senki... — Nem értem. — Hallott valamit az orosz rulettről? — Hogyne. — És még mindig nem érti? — Nem bizony. -Semmit sem értek, drága hölgyem. — A tojás mérgezett volt... de csak az egyik. Euláliának nem volt szerencséje. A mérget befecskendeztük — együtt végeztük a műveletet — az egyik tojásba. Azután leültünk reggelizni. A többit sejti, nem? — Miért? — A macska miatt. — A macska...? Erről a macskáról beszél? — Igen. Tituszról. Afrikában vásároltuk egy varázslótól. A bennszülöttek szentül hiszik, hogy a macskának földöntúli tulajdonságai vannak. A macska gazdája védve van minden rossztól, sohasem borulhat el az agya, nem felejt el semmit — a holnapba lát és mindig, már az első pillanatban megakadályozza a szerencsétlenséget. — Hülyeség! Mindez ostoba babona! — Nem érdekel a véleménye, rendőrfelügyelő úr. A macskáh oz mindketten ragaszkodtunk. Én voltam a szerencsésebb. A macska tehát az én tulajdonom. Nem vághattuk ketté... Nem válaszoltam. A dáma levette mindkét kezét a volánról, és a hátsó ülés felé nézett. Sohasem fogom elfelejteni a pillantását. Talán megérezte mindazt, ami ezután következett. — Vigyázzon! — mondtam —, vigyázzon, az istenért! Visszafordult, megragadta a volánt, de már elkésett. A gépkocsi átrepült a korláton. Még láttam, hogy Titusz átugrott az első ülésre, onnan nekivágódott egy hordónak, és eltűnt valami szennyes tócsában. A kórházban tértem magamhoz. Carlmichael elmesélte, hogy a Ford nekiment egy tehergépkocsinak. Az úrhölgy a helyszínen szörnyethalt. — Magát alig sikerült kivakarni a kocsi alól — mondta a nyomozó. — Miért? — Be volt temetve. — Mivel? — Egy vagon naranccsal — válaszolta a detektív. — A tehergépkocsi narancsot fuvarozott. Carlmichael a markomba nyomott egy narancsot. — Nagyon szépen köszönöm. Nem szeretem a dóligyümölcsöt. Ebben a pillanatban belépett a szobába az ápolónővér. Egy hatalmas tálcával. Mosolyogva mondta: — Uram, főtt tojás van reggelire! Villámgyorsan a paplan alá bújtam. Onnan válaszoltam: — Undorodom a főtt tojástól! Meg aztán... ma péntek van... és tizenharmadika. SZABADIDŐ A KICSONTOZOTT FÉRJ Stoklas Ružena házassága pokollá vált. Már kilencedik éve szenvedett férjétől, Róberttól. Nem messze Pozsonytól, a Fekete víz nevű mezőgazdasági településen éltek három gyermekükkel. A férj betegesen féltékeny volt. Feleségét nemhogy hűtlenségen, de még csak egy ártatlan flörtön sem kapta rajta soha, ennek ellenére még munkaidőben is naponta néhányszor hazaszaladt az asszonyt ellenőrizni. Ružena háztartásbeli volt a szó legteljesebb értelmében. Nem volt szabad egy percre sem kimozdulnia otthonról. A lakást csak féltékeny férjével együtt hagyhatta el, de a ritka kimenők alkalmával is nagyon kellett ügyelnie viselkedésére. Isten ments, hogy tekintetét felemelje a földről, és ránézzen valamelyik ismerősre vagy esetleg a szomszédra. Elég volt egyetlen röpke pillantás, és férje egész éjszaka kergette a szobából a konyhába és vissza. Robi természetesen "segített" is neki: veréssel, hajcibálással, kíméletlen rúgásokkal. Pontosan és keményen célzott. Ritkán volt józan, hiszen hétköznapokon is csak reggel felé szokott kijózanodni. Miközben a férje a legkegyetlenebbül kínozta, még sírnia sem volt szabad, nehogy felébredjenek a gyerekek. Legelőször akkor határozta el, hogy felszámolja ezt a földi poklot, amikor a neve napján megkérdezte Robit, milyen ajándékot hozott neki. Hiszen saját maga adott rá 500 koronát. A leleményes férj meg is ajándékozta — egy kiadós veréssel. A pénzt természetesen elitta. Ekkor Ružena azt mondta: Elég volt! — és beadta a válókeresetet. A családja azonban lebeszélte, arra hivatkozva, hogy gondoljon a gyerekekre, hiszen szükségük van az apjukra. Ružena végül visszavonta a válókeresetet. A sokatpróbált háromcsaládos anya azonban túlzottan bízott erejében. A Történet a húsdarálóról, a játékfűrészről és a játékvésőről... pohár egy napon betelt. Robi kétszer is "meglepte", hogy nem csalja-e meg. aztán munka után hazajött, és kedve kerekedett a házasólethez. Mivel bűzlött a trágyaszagtól, Ružena először a kádba küldte. Legalább annyit sikerült elérnie, hogy a férfi teste a szappan friss illatát vegye át, de még így is csak becsukott szemmel tudott vele szeretkezni. Robi azt is akarta, hogy mossa meg a haját. A sampon és szappanillat legalább elnyomta a férfi leheletének a szagát, amelyben a sör a borovicska bűzével keveredett. Ružena hajmosás közben némán hallgatta, hogyan tépi szét vagy fojtja meg a férje, ha észreveszi, hogy átveri. Érezte, amint a vér fokozatosan a fejébe száll, és lüktetni kezd a halántékán. A felgyülemlett összes fájdalom, a megalázottság és kilátástalanság fékezhetetlen haraggá kezdett változni. Egyszerre olyan erőt érzett magában, amelyről előtte sejtelme sem volt. Te büdös kurva, így mosod a szomszéd Jano fejét is? Ezek voltak Róbert utolsó szavai. Ružena kővé dermedt arccal kiment a konyhába, és mint egy ámokfutó, kivette a szekrényből a húsdarálót. A fürdőszobában megcélozta a besamponozott fejet, és lecsapott. Egyszer, kétszer, háromszor... Soha nem gondolta, hogy ilyen erővel bír ütni. Ő, aki égy csirke nyakát sem tudta elvágni. A vértől némi félelem fogta el. A disznóöléseket az ágy alá bújva szokta átvészelni. Most azonban egy pillanatra sem tántorodott meg. A férfi a kádban fuldoklott, fejsérüléséből dőlt a vér. Ružena hidegvérrel lekapta a szárítókötélről az egyik pelenkát, és a férfi szájára és orrára szorította. Robi karja élettelenül lógott ki a kádból. Vége. A megkönynyebbülést felváltotta a félelem: A gyerekek! Nem láthatják meg így az apjukat. Futólag meggyőződött róla, alusznak-e? Ružena egész éjszaka keményen dolgozott. Elővette a késeket, a gyerekek kis játókfűrészét és játékvésőjét. Reggelre tökéletesen széttrancsírozta férje testét. Különrakta egy csomóba a hús-izomrészeket, egy másikba a csontokat. A lefejtett csontvázat a kétszáz literes hordóba rejtette, a húsrészek meg az ötvenliteres tejeskannába kerültek. Robi fejét és nemi szerveit elásta a kertben. A lábait térdtől lefelé elválasztva újságpapírba csomagolta, és a helyi patakba dobta. Ott találták meg néhány hót múlva a helyi földművesek. A harmadik napon Ružena bejelentette a rendőrségen, hogy férje eltűnt. Átadott róla egy fényképet, és a nyomozás elindult. Amikor nyolc hót múlva megjelentek nála a bűnügyi nyomozók, Ružena tudta, hogy semmi értelme a tagadásnak. Megmutatta a hordót és a tejeskannát. Mikor megmozdították a taligát, az oszlásban levő testből felszabadult gázok a jelenlévő technikusnak majdnem letépték a karját. Fekete víz lakosai a szörnyű bűzre, amelytől hosszú napokon át nem tudtak megszabadulni, még ma is emlékeznek. Stoklas Ruženát a bíróság 14 évi szabadságvesztésre ítélte. Az asszony fellebbezett az ítélet ellen. A bírósági tárgyaláson részt vevők közül többen azon a nézeten voltak, hogy sokat kapott, írta: Miloš Luknár Fordította: Beke István A HÉT 31
