A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
ÉGTÁJAK Kóstoló a magyar novellairodalomból Cholnoky László (1879—1929) Csodálatos emberhéh A ráncos arcú vén szobrász, Lindhorst, szundikálva ült a bakon, és jó vásárról álmodozott. Mert a vásár jó volt, pompás volt. Amikor elindult, a szekere tömve volt mindenféle merev alakokkal, palástos szentekkel, botra támaszkodó pásztorokkal és más szobrokkal. Most pedig, hogy hazafelé tart, a saroglya mellett alig lézeng egy-kettő. A többi átváltozott pénzzé és bebújt Lindhorst nagy bőrerszényébe. Egyszer nagyot zökkent a szekér és a szobrász felpillantott. Messze, a holdfényes úton fekete pontot vett észre, amint bukdácsolva haladt előre. — Nini, a sánta Kalandrinó! — mondta, ahogy megismerte. Megcsapkodta a gebéjét, hogy utolérje a gyalogost. Kíváncsi volt, milyen vásárt csinált szobrásztársa, a sánta Kalandrinó. De még el sem érte, már tudott mindent, mert Kalandrinó hátán éppen úgy feszült a szobrokkal telt bugyor, mint amikor elindult. De azért csak megkérdezte tőle: — No, milyen volt a vásár? — Semmilyen! — felelte a másik, kezével szomorúan legyintve, miközben felmászott Lindhorst mellé a bakra. — Élhetetlen ember vagy te! — kezdte Lindhorst. — Mikor bementem, teli volt a kocsim és nézd: alig maradt belőlük valami! Miért faragsz olyan csodálatos bolondságokat? Miért vesződöl eggyeleggyel hónapokig? Miért nem csinálsz olyan figurákat, amilyeneket én faragok? Lást: az enyémeket kapkodják a városiak, falusiak, a te bolondos lárváid még az ördögnek sem kellenek! De hát hiába beszélek, mert te élhetetlen fajankó vagy! Hát nem adtál el egyet sem? — De igen, éppen csak egyet! Azt, amelyik a töprengő Lucifert ábrázolta. A révkalauz felesége vette meg. Azt mondta: a fiacskájának csikarása van, majd megijeszti vele, attól eláll a baj! Lindhorst gonosz mosolyt rejtegetett, de azért mondott néhány vigasztaló szót. Hanem magában ezt gondolta: Jól van ez így, nagyon is jól van! Majd lassankint lekopik a szarvad, te makacs bolond! 16 A HÉT Hallgattak. Lindhorst megint szundikálni kezdett. Kalandrinó pedig felpillantott a csillagos égre és arra gondolt, ha ő egyszer olyan magasra feljuthatna, milyen jóízűet tudna mosolyogni Lindhorst merev bábui felett! A szekér egyszer nagyot zökkent és Lindhorst úgy tett, mintha akkor ébredt volna fel. Pedig nem aludt, törte a fejét. Megszólalt: — Bontsd fel a zsákodat, Kalandrinó! — mondta. — Mutasd a szobraidat, én megveszem őket! Kalandrinó sorra előszedte a bábuit és odaadta őket a vén szobrásznak. Lindhorst nézegette a csodálatos kis alakokat, amelyeknek üres szeméből élet sugárzott feléje, és arcukon ott ragyogott az, amit Kalandrinó rálchelt. És szerfelett bosszankodott, hogy mindezt észre kellett vennie. Szívét az irigység marcangolta, de elrejtette azt. — Értelmetlen bolondságok — dörmögte bosszúsan. — De azért megveszem őket, hiszen különben éhenhalsz! Kalandrinó nem felelt, zsebébe tette azt a néhány tallért, amit Lindhorsttól kapott, leszállt a szekérről és bicegve megindult a kunyhója felé. * * ★ Őszre járt; a lombtalan fák belenyújtották nyúlt ágaikat az ólomszínű levegőbe. — Kalandrinó ezen a napon nem ment be a városba, pedig nagy vásár volt. Minek is ment volna? Venni úgysem igen vesznek tőle, a gúnyolódástól pedig már előre félt. És talán ha akart volna sem mehetett volna be, mert az éhség a >1 már alig állt a lábán. Estefelé kiment a folyó mellé, belebámult a nyugtalan hideg habokba. Lehunyta szemeit és halkan mondogatta: — Kedves szobrocskáim, Isten veletek! És amíg ezt mondta, melegség lepte el a szívét, ami legyőzte a hideg őszi levegőt, és megölte az éhséget. Addig mondogatta, amíg megfeledkezett mindenről és beleroskadt a hideg, nedves fűbe. Akkor magához tért, hazament, meggyújtotta a faggyúgyertyáját és mozdulatlanul nézte szobrocskáit, amelyek rajongva emelték üres szemüket a halvány mesterre. * * * Lindhorst megint tele erszénnyel ment haza a vásárról. Megint ott ült rozoga, rázós kocsiján, de szundikálni nem tudott, mert hideg eső szurkálta az arcát, de meg az sem hagyta nyugton, hogy a sánta Kalandrinó vajon miért nem volt ott a vásáron? Mi történhetett vele? Amikor végre a fordulóhoz ért, meglátta, hogy Kalandrinó kunyhójának ablaka világos. Emésztő kíváncsiság szállta meg, leugrott a kocsiról és megindult a kunyhó felé. Amikor odaért, óvatosan benézett a szivárványos ablakon. És ott látta Kalandrinót mozdulatlanul az asztalra borulva. Előtte állt a faggyúgyertya csonkja, utolsókat lobbanva. A kis szobrok pedig — ezt tisztán látta a lobogó fénynél — megmozdították merev fejecskéiket, összebólintottak és különösen mosolyogtak. Lindhorst félt, reszketett. De akkor a gyertya ki lobbant és koromsötét lett a szobában. A vén szobrász csak állt, nézett merőn, amíg újra világosság lett odabent, mintha csillagzápor hullt volna alá a kunyhóra. A szobrocskák megindultak és mereven hajlongtak Kalandrinó előtt, aki megüvegesedett szemmel, fakófehér arccal meredt megéledt népére. Ekkor azonban a fény kialudt és sötétség borult a leskelődő Lindhorstra. A vén szobrász megfeledkezett kocsijáról és zsibbadtan megindult hazafelé. Az eső elállt, hideg szél verdeste a felhőket, előbukkant a hold. És annak fényénél meglátta a vén szobrász, hogy a dűlőúton vele szemben különös, fehér alakok mozogtak, jöttek egyre közelebb és közelebb, amíg Lindhorst mester megismerte Kalandrinó szobrait, amelyeket a tavalyi vásár után vett meg a sánta művésztől. — Megszöktek az én figuráim közül!... Talán megtudták, hogy Kalandrinó meghalt! — gondolta Lindhorst. Félreállt az útból és ijedt pillantással nézte, amint a fehér csoport elvonul mellette. Aztán futni kezdett hazafelé, égő lázas fejében szinte izzott az, amit a megéledt emberkék elhallgattak: — Igen, meghalt, de feltámadt! Igen: Kalandrinó, a művész, feltámadt! Lindhorst hazaért. Világot gyújtott, de nem bírta el szűk szobájának melegét, feltépte az ablakot, kihajolt a hideg szélbe, hogy lehűtse izzó homlokát. Majd visszafordult, megragadta otromba figuráit, és kihajigálta őket a sárba. Amikor
