A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
fiú, aki olyan kéjes pillantást vet a romalányra, hogy alig akarok hinni a szememnek. A polgármester látva a megdöbbenést, halkan megjegyzi: — Az asszony fia. Fiatal kora ellenére már sokat tapasztalt. O bábáskodott a kishúga születésénél, még a köldökzsinórt is ő vágta el. Egy tizenéves gyerek! — emeli fel a mutatóujját. Nos, ha lehet ez a hír még jobban megdöbbentett. A másik ház, ahol megállunk, még az előzőnél is rozogább. Két testvér lakik benne. A férfi évek óta nem dolgozik, a nő — mivel szellemileg fogyatékos — kap némi szociális segélyt, de ez vajmi kevésre elegendő. A télen például a polgármester küldetett szenet nekik. Az udvar inkább szeméttelepre emlékeztet, mint egy családi ház udvarára. Régen láttam ennyi kacatot egy helyen. Mindenütt lakat és kutya. Lakat a bejárati kapun, a ház ajtaján és még számtalan ajtón. A polgármester közben tizenegy kutyát számol meg. Szomorúan megjegyzi: gondot okoz neki ez a két ember. Rozoga házuk, a szemétdombra emlékeztető udvar nem kelt jó benyomást a faluba látogatókban. A községnek viszont nincs arra pénze, hogy segítsen a két embernek a ház megjavításában. Az ott lakóknak alig van pénzük az élelemre. Gyakran előfordul, hogy a falusiaktól kéregéinek. A harmadik helyen két férfi él egy pléhekből összetákolt lakóalkalmatosságban. A belterület alig tíz négyzetméter. Két ágy, egy kisebbfajta szekrény és egy tv-készülék — ez a berendezés. A harminc év körüli férfi elmondja, hogy ez a kert a "házzal' a barátjáé, aki éppen kiment a szőlőbe dolgozni. O meg tesz-vesz a kertben. Ideje van bőven, hiszen jó pár hónapja munkanélküli. Pénzt nem kap, mivel nincs sehol állandó lakhelye. Megmutatja a fóliasátrat is, melyben két ágy van, nyáron ugyanis ott alszanak. A férfi széles gesztusok kíséretében elpanaszolja, milyen nehéz az életük, hiszen a hetvenéves barátja nyugdíjából élnek. Róla nem is tudnak a hivatalok, hiszen nincs munkahelye, nincs állandó lakhelye. Olyan mintha nem is lenne a világon. Negyedik állomásunk a volt cigánypéró. Egy töpörödött öregasszony vigyáz a dédunokájára. A rozoga vályogházban rend és tisztaság, a vázában friss virág. A polgármester szerint érdemes megfigyelni, milyen erőfeszítéseket tesznek a volt cigánypéró lakói azért, hogy tisztességesen, rendezetten éljenek. Közben előkerül az idős asszony lánya, aki szintén nyugdíjas. Kedvesen üdvözli a 'bíró urat", aztán be invitál a ház első helyiségeibe. Modem bútorok, éppen olyan rend "uralkodik" itt is, mint amilyet az édesanyjánál láttam. Az asszony nem panaszkodik, csak tényszerűen megállapítja: nehéz megélni a nyugdíjból, hiszen az árak egyre magasabbra szöknek. A polgármestertől megtudom, hogy idővel szeretnék lebontani ezeket az öreg házakat, lakóiknak pedig új lakásokat utalnak ki. Terepszemlénk végeztével ismét Walbraff könyvének hősei jutnak az eszembe. Azok az emberek, akik a kilátástalannak tűnő nyomorúságukból egy másik országban kerestek emberhez méltó életet, munkalehetőséget. Elszámították magukat. L. falucska létminimum alatt élő polgárainak nincs olyan illúziójuk, hogy valahol másutt esetleg jobb körülmények között élhetnének. Ok az otthonukban várják, hogy valaki valamilyen formában segítsen nekik. Arról, hogy ki és hogyan segíthetne, vajmi kevés elképzelésük van. KAMONCZA MÁRTA OTT JÁRTUNK SZEGÉNYEK Pár évvel ezelőtt olvastam Günter Walbraff Legalul című könyvét. A szerző — török munkásnak beöltözve — az akkori NSZK területén élő törökországi vendégmunkások életéről, kiszolgáltatottságáról, megaláztatásáról írt. Megdöbbentett a könyv tartalma. Az emberi méltóság durva megsértése, a szegénység, melyben éltek, a körülmények, amelyek között dolgoztak. Akkor még — a nyolcvanas évek derekán — naivan azt hittem: ilyen nálunk nem létezik, nem létezhet, hiszen az újságok jobbára olyan emberek sorsáról írtak, akik pályája, karrierje szépen beleillett a sikeres szocialista emberről alkotandó képbe. 1992 júliusában L. falucska polgármesterénél jártam, aki egyebek között elmondta, sajnos, a faluban él néhány család, "akikkel egyszerűen nem tud mit kezdeni". Arról van szó ugyanis, hogy ezek az emberek a múltban is a létminimum alatt éltek, most pedig hatványozottabban érzik a szegénységet. Düledező házaik javításra szorulnának, munkahelyük nincs, a szociális segély sem jár mindegyiküknek. Napról napra tengődnek, kilátástalanul, reményt vesztve. Az első család, amelyet meglátogatunk, a B. család. Egy agyondolgozott, rendkívül sovány asszony fogad. Annak reményében, hogy talán elintézzük a szociális segélyt, készségesen megmutatja a ház belsejét. Három hiányosan berendezett helyiség; fürdőszoba nincs, WC az udvaron. Az ágyakon a paplan és vánkos huzat nélkül, az ülőtt-kopott hűtő kikapcsolva, a TV-készülék már hetek óta nem működik. Az asszony elpanaszolja, hogy a férje alkoholelvonó kúrán van, a család szinte csak a négy gyerekre kapott pénzből él, mivel ő is csak helyettesít a szövetkezetben. Ez magyarul annyit jelent, hogy ha valamelyik állatgondozó kiesik, őt hívják kisegíteni. Amíg beszélgetünk az udvaron, egy tizennyolc év körüli romalány figyelget bennünket. — O jár segíteni nekem. Vigyáz a gyerekekre — mutat rá B.-né. A lány fülig húzódó mosollyal nyugtázza az asszony szavait. Közben megjelenik az udvaron egy tizenhárom év körüli 2 A HÉT
