A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
FIGYELŐ HOFFMANN MESÉI Igor Jan (balról) és Zdena Furmanéoková (Fotó: Katarína Marcnčinová) 14 A HÉT VARGA JÓZSEF "Drága éj, szerelmes éj, csak ringasd gondolánkat..." énekli erotikával fűtötten Giulietta, a hires kurtizán és Miklós, Hoffmann kebelbarátja a velencei szín elején, arra a jellegzetes hatnyolcados ritmusú mozgásra, mely a tenger lágy ringását szimbolizálja Ez az a híres "Barcarola" néven ismert jelenet, mely tán a legnépszerűbb száma Offenbach fantasztikus operájának, a Hoffmann meséinek, melyet évadvégi bemutatóként állított színre a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata A mű zeneszerzője az ellentmondásos életű Jaques Offenbach (1819—1880) Kölnben született német zsidóként, de velejéig franciává és kereszténnyé lett, s mint a francia operett szülőatyja alussza örök álmát Párizsban. Már gyermekként őstehetség, de Párizsban fejlődik igazi muzsikussá. Különös affinitással kötődik a karikatúrához, s ezt kamatoztatja majd, mikor színpadi műveiben korának, a második császárság társadalmának éles bírálatát adja muzsikájával. Korabeli kritikusai a következőképpen jellemezték: "Aubcr az operett ajtaja előtt állt, Hcrvé kinyitotta azt és Offenbach besétált rajta..." Igen besétált, megteremtette és a legmagasabb szintre emelte a jellegzetesen fanyar, gunyoros és mulatságos francia operettet. Művei, mint például az Orfeusz az ahilágban, a Szép Heléna, A párizsi élet stb. éppen zenéjük révén máig is élnek. De az az Offenbach, aki életét az operettnek — ami nem más mint "operácska" — szentelte, amikor élete vége felé a siker már elszegődött tőle, s a fergeteges kánkánok hőfoka csökken, megírta egyetlen "komoly" művét, a Hoffmann meséi című operát. Sorsa nem kegyes hozzá, mert műve befejezetlenül, csupán zongorakivonatban maradt ránk, a hangszerelést már más végezte el. A német romantika egyik jellegzetesen tipikus alakja E. T. A. Hoffmann (1776—1822), aki egy személyben író, festő, jogász, zeneszerző, kritikus és még sok minden más. Írásaiban a realitás keveredik a bizarr fantasztikummal, s élete ép|x-n olyan kettős, mint hőseié. Jules Barbier és Michel Carré, a két francia irodalmár ötlete volt, hogy Hoffmannt mint saját műveinek hősét vigyék színpadra. Meg is írtak és elő is adtak egy ötfclvonásos drámát Hoffmann meséi címmel. Ez a mű ragadta meg aztán Offenbach fantáziáját, aki tévedhetetlen ráérzésscl fedezte fel benne az opera lehetőségét. A művet elő- és utójáték keretezi, mely egy hírhedt diáktanyán játszódik Itt találjuk magát Hoffmannt is, aki cimborái ösztönzésére és bortól tüzelve meséli el három szerelmének történetét. Az első "személye" Olimpia, a két ötletes fizikus által készített éneklő, mozgó porcelán babafigura. Ebbe a "bájos" leánykába, a technika csodájába szeret bele a költő. De Olimpia "bemutatkozása" után alkotói összevesznek rajta, s egyikül bosszúból pozdorjává zúzza a "lányt". Ekkor döbben rá Hoffmann fatális tévedésére. A második nő, Antónia, a tüdőbeteg énekesnő, akinek éppen betegségére való tekintettel nem szabad énekelnie. Hoffmann, aki szerelmes a bájos teremtésbe, ezt nem tudva, maga is éneklésre biztatja. Mikor mindenre fény derül, már késő — Antónia halálba énekelte magát. Harmadik szerelme Giuhetta, a velencei kurtizán. A lány Dappertutto befolyása alatt áll, aki — mint az előbbi jelenetek gonosz alakjai — Hoffmann örökös ellensége. Párbajban a költő leszúrja ugyan szerelmi vetélytársát, s Giulietta Hoffmanné lesz, de a nő egy újabb férfival szökik cl... E beteljesületlen bizarr szerelmi történetekhez Offenbach gyönyörű muzsikát komponált, mely azonban több lágyságot és oldottabb melódiavezetést igényel, mint ahogy azt Jonas Alexa tolmácsolásában hallottuk. A művet Jozef Bednárik rendezte, aki három éve Gounod Faustjának színrevitelévcl keltett nagy feltűnést. Aki ezek alapján most is valami újat várt, az csalódott. Bednárik ugyanis összes kipróbált ötletét új miliőbe helyezte, rendre ismételte önmagát, s ahogy a Faust Mefisto központú lett, így Hoffmannt is félretolja a négy ördögi gonosz figura A mű rengeteg pompás szerepet és énekel nivalót nyújt, s a vezetőség bőkezűen többszörös altemációban hozta ki az operát. A négy démoni figurát eddig csak Peter Mikuláš jelenítette meg ragyogó vokális teljesítményt nyújtva. Két Hoffmannunk — Igor Jan és Szergej Larin — közül az előbbi a színesebb és igazibb költő, kár, hogy énektechnikai problémákkal küzd. Az utóbbi, hősibb színezetű tenorjával biztosan énekel, de Hoffmannja egysíkúbb, fantáziaszegényebb. Olimpia — Jana Valašková újabb nagy száma lett, Zdena Furmanéoková csupán birkózgat a félelmetes szólammal. Sajnos a két Antónia — Ľudmila Hudecová, Éva Seniglo\á — nem tudott ráhangolódni a törékeny nőalak lírájára. Magdaléna Blahušiaková és Lilia Larinová két jól sikerült, de nagyon különböző egyéniségű Giulietta. Az előbbi sötétebb hangszínével a perzselő erotikát képviseli, az utóbbi, nagyvonalú szuverenitásával a hidegen számító ravasz asszonyt hozza emberközelbe. Miklósként — az egyik klasszikus nadrágszerepről van szó — Jitka Sa párová és Denisa Slepkovská mutatkozott be színvonalasan. A négy karakterigénycs szolgaszerepben Ivan Oiyát remekel.
