A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-07 / 32. szám
INTERREGNUM Akárhogy is vesszük: 1992. július 17-e emlékezetes dátuma marad a csehszlovák államszövetség történetének. E napon fogadta el a Szlovák Nemzeti Tanács (24 nem szavazat és 10 tartózkodás mellett) azt a nyilatkozatot, amellyel a világ tudomására hozta a szlovák nemzet szuverenitását. S jóformán még meg sem száradt a tinta Ivan Gašparovič parlamenti elnök és Vladimír Mečiar szlovák kormányfő tolla nyomán a bársonyos mappába zárt dokumentumon, máris egy újabb történelmi jelentőségű eseményre került sor— immár Prágában — : Vádav Havel köztársasági elnök bejelentette lemondását. Igazából egyik aktus sem okozott különös meglepetést. A szlovák szuverenitás problémája már hosszabb ideje napirenden volt (azt is mondhatnánk, hogy már 1989. november 17-e óta), s a júniusi parlamenti választások után nyilvánvalóvá vált, hogy az ünnepélyes kihirdetés csak hetek kérdése. Ugyancsak a parlamenti választások eredményeként vált egyértelművé az is, hogy a csehszlovák föderáció — a kialakult politikai erőviszonyok miatt — működésképtelenné vált, és ezzel egyidejűleg Václav Havel sorsa is megpecsételődött. Különösen ezt a legutolsó fejleményt sokan úgy értékelték, mintha ez az elnök személyével lett volna kapcsolatos, noha sokkal inkább arról volt szó, hogy maga a szövetségi köztársasági elnök intézménye vált fölöslegessé. Persze tény, hogy ebben az esetben egyáltalán nem volt mellékes körülmény, ki tölti be ezt a posztot. Havel elnöksége idején nemcsak önmagának, hanem az egész országnak nemzetközi tekintélyt vívott ki, azt is mondhatnánk, hogy Csehszlovákia "imidzse" sokkal jobb volt, mint amilyet valójában megérdemelt. Külföldön sokan őszintén irigyeltek bennünket, hogy ilyen kiváló köztársasági elnökünk van, de úgy látszik a mondás igazát mi sem voltunk képesek megcáfolni: Senki sem lehet próféta a saját hazájában. A július 17-i események nyilván összefüggenek egymással, s bármennyire is sajnálatos Václav Havel lemondása, a helyenként már bohózatba illő sikertelen elnökválasztási kísérletek és a szuverenitásról szóló nyilatkozat kihirdetése után nem is cselekedhetett másként. Az már a drámaírót dicséri, hogy alig negyedórával a pozsonyi ceremónia után jelentette be elhatározását, s ezzel — valljuk be őszintén — kissé háttérbe is szorította a másik eseményt. A világ persze így is árgus szemekkel figyelte a szlovákiai történéseket, s a maga módján értékelte is azokat. Senki sem vitatja el a szlovákok önrendelkezési jogát, de az önálló szlovák állam létrehozását mind geopolitikai, mind pedig gazdasági okok miatt a legtöbb megfigyelő meggondolatlan lépésnek tartja. Külföldön kételyeket ébresztenek az új szlovák vezetés képviselőinek a megnyilatkozásai is, amelyekből nemcsak az derül ki, hogy a nemzetiségi problémákat sajátosan értelmezik, hanem az is, hogy a gazdasági gondok megoldására tulajdonképpen semmilyen épkézláb elképzelésük nincs. A kormányzó párt magabiztosnak szeretne látszani, de a megszerzett hatalom sáncain belül sem kíván maradni. Ez óhatatlanul arroganciához és a demokratikus játékszaVáclav Havel volt az utolsó csehszlovák köztársasági elnök? Prikler László felvétele bályok felrúgásához vezet. A hangoskodóknak arra is rá kellett döbbenniük, hogy bár a választók rájuk bízták a kormányzás cseppet sem könnyű feladatát, arra nem adtak egyértelmű felhatalmazást, hogy valakik a nevükben szétverjék a közös államot. Elgondolkoztató volt látni, milyen kevesen mentek el a parlament épülete elé, hogy részesei legyenek a "történelmi pillanatnak". A július 17-én estére meghirdetett ünnepségek sem vonzottak akkora tömeget, mint amennyire egyesek számítottak, sőt a legtöbb égő máglya körül kínosan kevesen tébláboltak. Nem uralkodott el ünnepi hangulat az országon, noha a Szlovák Televízió mindent elkövetett ennek érdekében. Alighanem arról van szó, hogy az egyszerű állampolgár már megcsömörlött a politikától. Elege van a hullámverésből, szeretne már szilárd talajt érezni a lába alatt. A hajó azonban csak nem akar kikötni, s most már a kapitány sincs a helyén. Törött kormányrúddal sodródik az oszág hajója a zátonyok között, s csak a szerencse mentette meg eddig attól, hogy egy víz alatti sziklának ütközzék. A vezető cseh és szlovák politikusok nyilatkozatai kimondva-kimondatlanul az ország kettészakadását támasztják alá. Ez számukra már annyira magától értetődő, mint az, hogy minden reggel felkel a nap, este pedig lenyugszik. Az állampolgár nem győz csodálkozni ezen, elvégre úgy képzelte még néhány hónapja: az ő személyes véleményét is kikérik az ügyben. Erre egyre kevesebb esélyt látni, legföljebb majd egy népszavazás keretében áldását adhatja a megváltoztathatatlanra. Elég szomorú, hogy az ország sorsát lényegében alig egy tucat ember dönti el, s közben a választási eredményekre hivatkoznak. De az legalább annyira elszomorító, hogy az ország demokratikus működését meghatározó alkotmány tervezetén is csak bizonyos pártok képviselői dolgoznak, s lényegében érdemi össztársadalmi vita nélkül kívánják a szlovák parlamenttel elfogadtatni. Láthattuk, mennyi baj és bonyodalom forrása lehet egy kétértelműen vagy nem előrelátóan megszövegezett alaptörvény, arról már nem is szólva, hogy semmi nem garantálja: ez a készülő új alkotmány valóban tükrözni fogja a kor európai szellemiségét. Az aggodalom egyáltalán nem megalapozatlan, hiszen láthattuk miként kezelik a nemzeti kisebbségek ügyét azok a nemzetek, amelyek épp hogy csak kivívták szabadságukat, legyenek azok észtek, litvánok vagy horvátok, de mondhattam volna grúzokat vagy azerbajdzsánokat is. Úgy tűnik: Szlovákiában is hasonló forgatókönyv szerint akarnák némelyek a dolgokat rendezni, bár a külföld felé igyekeznek jóságos arcot mutogatni. Nehezen kiszámítható, hogy merre is tart valójában Szlovákia. Ennek a bizonytalanságnak a legfőbb forrása az a bizalmatlanság, amelyre a szlovák politikát újabban alapozzák. A kormánypárt vezetői néhányszor már tanújelét adták annak: nem bíznak sem a esetiekben, sem a magyarokban, s legkevésbé bíznak a szlovákiai magyarokban. Még mindig ellenségképeket gyártanak, mert az egyre halmozódó feszültségek levezetésénél esetleg kapóra jöhetnek. Arra már gondolni sem merek: mi következik azután, ha az ellenségkép kevésnek bizonyulna... Lacza Tihamér
