A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
AMBROSE BIERCE Kivételes tűzeset 1872-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat — ez még a házasságom előtti időben történt, mikor szüleimmel együtt éltem Wisconsin derűs ege alatt —, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott bennem. Házunk könyvtárszobájában osztozkodtam atyámmal az elmúlt éjjel végrehajtott közös rablásunk zsákmányán. Főleg házi holmikra tettünk szert, ezért nem volt könnyű az igazságos osztozás. Törülközőkkel, konyharuhákkal, effélékkel még csak elboldogultunk, sőt, az ezüstneműk közt is sikerült nagyjából érvényt szereznünk az osztó igazságnak. Viszont érthető nehézségek támadtak, midőn egy zenélő órát kellett megfeleznünk, méghozzá maradéktalanul. így történt, hogy a zenélő óra hozta családunkba a romlást s a gyalázatot Ha ott hagytuk volna, ahol volt, szegény apám máig is élne. A bámulatosan szép mesterremeket drága faberakás és különleges faragás díszítette. Sokféle dallamot nem tudott, ámde fütyült, akár a fülj, ugatott, akár a kutya, sőt hajnalhasadtakor kukorékolt, ha fel volt húzva, ha nem, és kivágta a tízparancsolatot. Ez utóbbi tulajdonsága csábította atyámat élete egyetlen becstelenségére — bár ki tudja, talán több is telt volna tőle, ha e világból még idejében ki nem végzem —, arra tudniillik, hogy e zenélő ládát elrejtse szemem elől, és becsületszavára fogadja, hogy ő nem hozta el, holott rabló szándékában, jól emlékeztem, egyedül a ládikó vezérelte. Atyám a zenélő órát malaclopó köpönyege alá rejtette, mivel álöltözetként köpönyeget viseltünk, majd biztosított, hogy ő nem hozta el, pedig tudván tudtam, hogy elhozta. Az a körülmény azonban elkerülte a figyelmét, hogy a doboz, ha az osztozkodást hajnalhasadtáig elhúzom, ldkukorítja a hazugságát Mint vártam, úgy is történt Ahogy a gázláng elhalványult a könyvtárszobában, és az ablakon beáramló fény átjárta a függönyöket, az öregúr malaclopója alól hosszú kukurikú szállt fel, melyet a Tannhäuser egyik áriájának néhány üteme követett, végül hangos kattanás. Kettőnk között kézbe való kis szekerce feküdt az asztalon, azzal hatoltunk volt be a baljós házba. Fölkaptam. Az öregúr látta a további próbálkozások haszontalanságát, és a ládikót, kiemelvén malaclopója alól, letette az asztalra. — Hasítsd kettébe — ajánlotta fel nagylelkűen —, én csupán a romlástól akartam megóvni. Szenvedélyes szerelmese volt a muzsikának, s láttam, hogy a kis koncert szinte elandalította. — Nem úgy, atyám — mondtam erre. — Én nem szándékod tisztaságát kéüem, hisz hogyan is bíráskodhatna fiú az atyja fölött. Én csupán az üzletszerűség védelmében emelem szekercémet, s társas viszonyunkat ezennel megszüntetem, ha ígéretet nem kapok arra nézve, hogy jövőbeni vállalkozásaink alkalmával csengettyűt kötsz a lábad közé. — Nem tehetem — felelte atyám némi tűnődés után —, lásd be, nem tehetem. Rosszabb lenne az a nyilvános bűnvallomásnál. S az emberek azt hinnék, nem bízol meg bennem. Bámulnom kellett finom ítélőképességét és bátor kiállását. Büszke voltam atyámra, s egy pillanatig afelé hajlottam, hogy botlásán szemet hunyok, de aztán ismét a gazdag díszű zenedobozra esett a tekintetem, s mint említettem már, kivégeztem az öregurat e siralomvölgyből. Nem tagadhatom, zavar fogott el ezután. Tudniillik nem csupán atyámat láttam benne, porhüvelyem szerzőjét, hanem immár a hullát is, amelyet fel fognak fedezni. Reggeli világosság áradt szét a könyvtárszobában, s attól kellett tartanom, hogy anyám bármelyik pillanatban beléphet. Helyesnek látszott tehát, ha egy füst alatt vele is végzek. Majd miután ezzel is megvoltam, kifizettem és szélnek eresztettem a cselédséget. Még délután fölkerestem a rendőrfőnököt, elmondtam neki, mi történt, és tanácsát kértem. Részletesen kifejtettem, milyen kínos volna, ha nagydobra vernék az ügyet. A közvélemény elítélne, és valahányszor hivatalért folyamodnék, az újságok mindig fölhasználnák ellenem. A rendőrfőnök méltányolta igazamat, hiszen nagy tapasztalatú, régi rablógyilkos volt ő is. Meghányta-vetette a dolgot a Megfizetett Bíróság helyi elnökével, s végül azt a tanácsot adta, hogy a hullákat állítsam be az egyik könyvszekrénybe, kössek nagy összegű tűzkár-biztosítást a házra, s gyújtsam fel. Tanácsát megfogadtam. Könyvtárszobánkban állt egy könyvszekrény, melyet atyám nemrégiben vett valami hóbortos föltalálótói, de könyvekkel még nem rakta tele. Méretre és formájára nézve megfelelt a régi hálóházak előkelő ruhatárainak, természetesen a beépített ámyékszék nélkül, és teljes hosszában nyílt, mint hölgyek hálóköntöse. Üvegajtói voltak. Mivel szüléimét haláluk után nyomban kiterítettem, mostanára már eléggé megmerevedtek ahhoz, hogy állíthatók legyenek, ilyenformán beállítottam őket a könyvszekrénybe a polcok eltávolítása után. Az ajtókat bezártam, s az üvegre függönyt borítottam. A biztosítási felügyelő többször is elsétált a szekrény előtt, és nem fogott gyanút. A biztosítási kötvények birtokában még azon az éjszakán felgyújtottam a házat, s a rövidebb úton, az erdőn át a városba siettem. Sikerült is ott lennem, mire a harangokat félreverték és a szaladgálás megkezdődött. Szüleim miatti aggódásomban hajamat tépve csatlakoztam a tűz oltására egybeverődött tömeghez, és úgy igyekeztem, hogy a tű y új tás után pontosan két órával érjek a tett színhelyére. Az egész város ott tolongott. A ház várakozásomnak megfelelően a lángok martalékává lett, a parázsló hamuhegy közepén azonban ott tornyosult sértetlenül a könyvszekrény! A függö-16 A HÉT
