A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-31 / 31. szám
GONDOLKODÓ A sovinizmus anatómiájához A sovinizmus boszorkány. Ha a civilizáció a kultúra lánya, akkor a nyelvimperializmus ama boszorkánynak a lánya. A sovinizmus úgy fertőzi és mérgezi korunk szellemi világát, mint az autók füstje az utcák levegőjét. Mi a legéltetőbb táptalaja a sovinizmusnak? A sovinizmus elválaszthatatlan a nemzetek állami pozíciójának és területi birtokjogának kérdésétől. A soviniszta indulatot, gyűlölködést az a tény táplálja, persze tagadott vagy be nem ismert tény, hogy egy adott — de egyáltalán bármelyik — jogtalanul szerzett, jogtalanul birtokolt (végeredményben akár így, akár úgy, de hódított) területnek jogos, ám nemkívánatos tulajdonosa él. Ismételjük: él. Konkrétan: a török vagy a szerb nemzet tagját ingerli a nemzete által tulajdonából kiforgatott és jogfosztott kurd, illetve koszovói albán feltételezett vagy várható reakciója, számonkérő, vádoló föllépése. (A török-kurd párhuzamban a kurd helyett írhattunk volna örményt is, csakhogy a törökországi örmények zöme már nem "ól", e században irtották ki őket ősi földjükön, Anatóliában. S eszünkbe jut a Kolumbusz óta Amerika — azaz Eldorado MARIAN VANEK — felé tóduló európaiak mondása: KARIKATÚRÁJA legjobb indián a halott indián. Ugyanez Ausztrália szomszédságában a múlt században így hangzott: a legjobb tasmaniai őslakos a halott tasmaniai őslakos...) Visszakanyarodva címszavunkhoz megállapítható, hogy a sovinizmus mindenekelőtt a jogtalanul uralt vagy birtokolt területek vitás tulajdonjogi helyzetéből születő lelkiismeretfurdalásnak egy betegesen ingerült indulati vetülete — nemzetek közötti szinten. E lelkiismeretfurdalást a bűntudat váltja ki; persze a bűnt az illetékes nemzet mint egész, akárcsak tagja mint egyén, semmi esetre sem kívánja beismerni, mert gyarló, ugyanakkor fanatikusan képes gyűlölni azt, aki miatt e bűntudat ingerli. Kinek van nemkívánatos lelkiismeretfurdalása soviniszta értelemben? Azon nemzet tagjának, amelyik nemzet bűnt, bűnöket követett el a területhóditás és jogfosztás kategóriáinak valamelyikében egy másik nemzettel vagy kisebbséggel (kisebbségekkel) szemben. A gyakorlatban pedig épp ez a hús-vér soviniszta állítja a meglopottsága, kifosztottsága és diszkrimináitsága mellett a soviniszta gyűlölettől mintegy tetejében sértett, bántott másik nemzetisógbeliről, hogy ő a soviniszta. Teheti ezt azért, mert nemzete — közössége — előnyös' állami pozíciója révén a társadalmi élet minden területén hatalmi előnyt, immunitást élvez. Kevés kivételtől eltekintve (az irodalomban pl. Herzen, Heine) pedig semmi esetre sem lesz hajlandó fölismerni és beismerni a való tényállást. Mintegy sűritve ekképp is fogalmazhatunk: soviniszták azok, akik nem képesek saját bűneiket — nemzetük bűneit — megbocsátani azoknak, akikkel szemben e bűnöket elkövették. Lássunk még néhány példát. Ha egy ujgurt vagy tibetit, aki saját szülőföldjén a fennálló geopolitikai elrendezés realitása folytán elnyomásban, háttérbe szorítottságban érzi magát, ki van szolgáltatva a terjeszkedő kínai hegemónia százarcú diszkriminációjának, ha ezt az ujgurt (maradva az ujgurnál) valahol a Körösi Csorna Sándor álmaiban is megjelenő Dzsungáriában megsérti nemzeti önérzetében, emberi méltóságában egy betelepült vagy betelepített kínai, s az ujgur a sértés reflexiójaként összevonja a szemöldökét (ami biológiai-fiziológiai reakcióként is természetes), akkor ő a soviniszta a kínai szemében, noha a kínai pánpolgár a sértő, a soviniszta. De hogyan tudná az ujgur meggyőzni a kínait a tényállás igazát illetően? Sehogy. (Világnézeti differenciát még nem sikerült kölcsönös meggyőzés útján rendezni.) A kínai sértő sovinizmusának a tükörképe villan elő az ujgur szeme ráncában, fintorában. De a kínai nem lát tükröt, csak ujgurt. És semmi sem készteti őt arra, hogy az ujgur eltorzult arcában saját sovinizmusának a visszahatását, negatívját vegye észre. Nem veszi észre. S ez így van minden esetben: arab és kabil között, spanyol és baszk között, angol és ír között, szerb és vajdasági magyar között, jávai és pápua, etióp és galla, bantu és busman között. S folytathatnánk a sort csallóközi és bodrogközi párhuzamoktól Gagaúzián és Oszétián át Kasmírig. Az iraki arabot sem tudja senki meggyőzni, hogy ő a fanatikusan gyűlölködő, a mindenre kész elvakított sovén lélek, nem pedig a sajátját féltő, elkeseredetten védekező, saját honában üldözött, sőt idényszerűen — kimondani is fájdalmas — vadászott kurd. Nem a kurd a soviniszta! Vagy talán azért volna az, mert üldözöttsóge és megalázottsága fölötti elkeseredésében odakiáltja az arabnak az igazságot? Ha Kurdisztán volna független állam, és annak részét képezné Mezopotámia kétmilliónyi arablakta területe, akkor fordított volna a helyzet. Csakhogy nem így van. Hogy így legyen, nem is kívánja senki. A kurd sem. De azt sem kívánhatja senki, hogy a fenékig bűnös világuralmi érdekek alapján fabrikált határok következményeképpen Kurdisztán jelentős része végérvényesen arab gyarmat s az iraki hadsereg "gyakorlótere" maradjon. Összegezve: az iraki arab képtelen megbocsátani saját, illetve nemzete bűneit a kurdnak. Innen az ő vórgőzös sovinizmusa. A khartumi, a núbiai arab sem képes megbocsátani iszonyatos bűneit a déli nilotának, dinkának, azantenak. A román sem tudja megbocsátani bűneinek sorozatát, amelyeket a magyarral szemben követett s követ ma is el. A román dühöng, hogy Nagyszalontától Kózdivásárhelyig, az Érmeiteken, Gyergyóban, Csíkban stb. még mindig magyar falvak szí sorakoznak. Honnan tudná, hogy a*. ENSZ-tagállamok negyven százalékának lakossága — a "friss" Szlovéniát és Észtországot is beleszámítva — számban nem éri el a romániai magyarság számát. Nem tudja, hogy e magyarság szülőföldje vol-4 A HÉT
