A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
GONDOLKODÓ seket az egész magyar nyelvterületről. Ezek a javaslatok, elképzelések csak részben valósulhattak meg az ismert objektív középkelet-európai állapotok miatt. De hogy megvalósíthatók, azt az is jelzi, hogy az Anyanyelvi Konferencia és a Csemadok még 1990 októberében megkötötte azt az együttműködési megállapodását, amelynek szellemében "a magyarság tudatának megtartása és fejlesztése érdekében" keresik "a közös cselekvési formák kialakítását". Azt hiszem ilyen, vagy ehhez hasonló együttműködési megállapodások adhatják a jövőben az Anyanyelvi Konferenciának azt az egyetemességet, amely a szándéknyilatkozatban is megfogalmazódott. Ehhez azonban a mostaninál békésebb Európára van — volna — szükségünk. Mindazok a feladatok, amelyeket felsoroltam, a kelet-európai térségben kialakult új Kisebbségi létünk talán legsúlyosabb problémáját érintette Petrőci Bálint az Új Szóban április 24-én leközölt "Az iskolaépítésről döntsenek az önkormányzatok" című írásában. A Tőketerebesi járás déli régiójában fekvő öt községről szól, melyekben a hetvenes évek elején megszűntek a magyar iskolák, ami katasztrofális következményekkel járt ezeknek a magyar falvaknak a közösségei számára. Azóta ezeken a településeken jelentős mértékben eltolódott a nemzetiségi arányszám a magyar etnikum hátrányára. Vagyis a nyelvi beolvadás nemzetiségcserével is járt. Az anyanyelvi oktatás hiánya rendkívüli mértékben felgyorsítja az asszimilációs folyamatokat. Nagyon silány szinten műveli anyanyelvét, és igen erősen kiszolgáltatott az asszimilációs nyomásnak az a kisebbségi sorban élő személy, aki nem anyanyelvén szerezte meg műveltségét. Nincs egészséges nemzeti tudata, nem kötődik eléggé erős szálakkal közösségéhez, és nem érzi szükségét etnikai identitása megőrzésének. A feladatát jól ellátó anyanyelvű iskola szellemisége alakítja ld azt a helyes szemléletet a gyerekben, amely mintegy belső megtartó erőként végigkíséri egész életében. A magyar iskolák hiányából következő, tragikus fejlemények nem korlátozódnak csak a Tőketerebesi járás déli régiójára. Általános jelenség ez Szlovákia-szerte. Most csak a legkirívóbb példákat említem: Nyitra és Pozsony környéki magyar — helyesebben: volt magyar — falvak, a Lévai járás etnikai határán fekvő településeink, de a Losonci és Nagykürtösi járás sok helységében is igen előrehaladott állapotban van már ez a folyamat. Addig kellene cselekednünk, amíg teljesen visszafordíthatatlanná nem válik. Petrőci Bálint említett cikkében közli a Tőketerebesi Járási Tanügyi Igazgatóság igazgatóhelyettesétől kapott információit is. Ezek szerint az említett falvakban helyzetben az Anyanyelvi Konferencia vezető testületétől nagyobb mobilitást követel meg. Ezt, eddigi tapasztalataim szerint úgy s azzal érhetnénk el, ha létrehoznánk a választmány 5—7 tagú elnökségét, s ezen belül meghatároznánk a társelnök munka- és jogkörét, a feladatok arányos megosztása céljából. Az ilyen elnökség rugalmasabban dolgozhatna a társelnök vezetésével, mint a jelenlegi nagyon szétszórt választmány. A kívánt mobilitást az is növelhetné, ha az egyes nyugati magyar és kisebbségi tömörülésekkel-szervezetekkel folyamatossá válhatna a személyes kapcsolatok felvétele és rendszeressége. A kecskeméti tanácskozás óta lezajlott kelet-európai változások, a nehézségek ellenére az Anyanyelvi Konferencia számára a korábbiakhoz képest új és frissítő lehetőségeket nyitottak meg. A tét ma nem több azért nincs magyar iskola, mert a szülők nem igénylik. Ez az a pont, ahol szertefoszlanák reményeink. Nincs igény, de igényfelmérés sincs! Néhány szülő félénk, óvatos érdeklődése a magyar nyelvű oktatás lehetősége iránt még nem számít bürokratikus társadalmunkban jogos követelésnek. Nálunk csak egy kérvényhez mellékelt, pontos személyi adatokkal és aláírásokkal ellátott névjegyzék benyújtása meríti ki a jogos igény fogalmát. Éppen ezért joggal feltehetem a kérdést: Kinek van arról áttekintése, hogy egy közösségben a valóságban hány család érdeklődik a magyar nyelvű oktatás iránt? Az egyszerű emberek ebben az ügyben nem is igen mernek lépéseket tenni a hivatalos szervek felé. Azt az esetleges néhány érdeklődőt, akik mégis a hivatalokhoz fordulnak kérésükkel, könnyen elutasítják, mondván: kevés a jelentkező magyar osztályok nyitásához. Paradox módon a szülőktől várják el a kérvényezéssel kapcsolatos adminisztráció elvégzését, holott az lenne a logikus, ha ezt a munkát egy ezzel a feladattal megbízott szerv végezné. Gondolok itt a helyi önkormányzatokra, esetleg az iskolaügyi szervekre. Márpedig itt valamit még ilyen körülmények között is tennünk kell. Addig, amíg véglegesen le nem késtük az előrelépés lehetőségét. Ne feledjük, az idő múlásával a veszélyeztetett településeken valóban nem lesz, aki kívánná a magyar nyelvű oktatás újbóli bevezetését. Saját magam többször kaptam az ügyben érintettek részéről ilyen tartalmú válaszokat: Úgysem akarnám magyar iskolába járatni a gyermekeimet, mert én is szlovákul tanultam, és nem tudnék segíteni nekik, ha magyar iskolába járatnám őket. Ebben az esetben ez már szinte megfordíthatatlan folyamat, amely az ilyen családok gyors asszimilációjához vezet. A Nyitra környéki falvakban volt részem egynéhány elkeserítő élményben: Korombeli, középkorú szülők magyarul s nem kevesebb, mint azoknak az érrendszereknek a felnyitása, amelyeket több, mint hét évtizeddel ezelőtt zártak el. Az én értelmezésemben ez nem más, mint a magyarság egészének szellemi újjáformálása Európában. Nyilvánvaló, hogy az Anyanyelvi Konferencia azt egymagában nem képes végbevinni, de az erre irányuló kezdeményezést elindíthatja. Néhány hónappal az esztergomi találkozó előtt erre a történelmi esélyre és az ezzel együttjáró felelősségtudatra szerettem volna ráirányítani a figyelmet azzal együtt, ami e munka bonyolult voltából következik, s amit rajtunk kívül senki el nem végezhet... Gál Sándor, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke Fotó: Prikler László beszéltek egymás közt, gyermekeikhez azonban szlovákul szóltak, mivel ők már szlovák nyelven könnyebben fejezték ki magukat. A kocsmában sörözgetés alkalmával olyan fiatalemberek, alaknak szülei magyarok, szintén szlovák nyelven társalogtak. Ezekből a példákból is nyilvánvaló a nyelvi romlás oly mélysége, amely egy—két generáció elmúltával teljes anyanyelvvesztéssel fog járni. Csak részben érthetek egyet Petrőci Bálint megállapításával: "Ma sem fáj senkinek ez az áldatlan helyzet, az, hogy a nyelvi beolvadás után nemzetiséget is cserélnek az emberek, s a nagyapák nem értik meg, mit mond nekik az unokájuk?!" Meggyőződésem, hogy szép számban vannak közöttünk olyanok, akiknek ez őszintén fáj, és akik tenni is fognak az ilyen elszomorító állapot megváltoztatásáért. Addig azonban, amíg ez az égető problémánk nem rendeződik mindnyájunk számára megnyugtatóan, egységes elvek alapján, a nemzetiségek által lakott területeken mindenütt jól megszervezve, amikor is az igények rendszeres felmérését hivatalból látná el valamelyik szerv, gondoskodva egyúttal ezek kielégítéséről, csak saját magunkra támaszkodhatunk. Arra, hogy valamennyi érintett községünkben akad tanító, esetleg más értelmiségi, vagy akár egy áldozathozatalra képes kétkezi munkás, aki kezébe veszi az ügy intézését. Ne feledjük, ezen a területen a gyors, hatékony cselekvés létkérdés. Számunkra nem jelenthet kiutat a lagymatag, halogató hozzáállás. Segítsük tehát valamennyien az ügyben aktívan tevékenykedők munkáját, hozzájárulva ezzel céljaink minél előbbi megvalósításához. Egyértelműen közös és alapvető érdekünk megtalálni az anyanyelvi oktatás visszaállításának módját, mert ez elengedhetetlenül szükséges lemorzsolódásunk megállításához. Együd László A HÉT 5 Ameddig nem visszafordíthatatlan!
