A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
A Helmeci-dombság délnyugati nyúlványának végén, Kisgéres község Királyhelmec felé eső szélén, közvetlenül az országút mellett található a pincesor. Ha valamikor beszélhetünk élő műemlékről, akkor ebben az esetben ugyancsak jogosan! Az idelátogató vándor szinte sohasem találja a festői összevisszaságban szétszórt bejáratok környékét néptelenül, legyen bármilyen évszak. És ha kíváncsisága közelebb viszi, ráköszönnek, és kisvártatva beinvitálják az idegent a hűs torokba, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven fogadja az agyjonistent. Belépve a szűk, olykor meredeken lefelé mutató bejáratokon, ha a szemünk már megszokta a sötétséget, megfigyelhetjük, hogy az ősi pincék fala nincs kikövezve, hanem faragva van. A falakat alkotó A Hisgéresi pincesor kőzet a géresi pincék sokaságának egyik magyarázata. A néhány millió éve működött tűzhányó, melynek központja valahol a királyhelmeci Nagyhegynél lehetett, kezdetben igen híg, gázokban gazdag lávát bocsátott ki, amely megdermedve sajátságos szerkezetű, megkövesedett szivacsra emlékeztető tufás kőzetet hozott létre. Ezt a helyi lakosok és a környékbeliek az ízes "kűpor" (kőpor) névvel illetik. Faragható és tartja a kialakított formát, nem követel dúcolást sem borítást, szilárd és megbízható, ugyanakkor jól szigetel, felszívja a nedvességet. Ha megkérdezzük a mai tulajdonosokat, hogy vajon mikor véshették ki ezeket a földben szétágazó járatokat, az újabbak kivételével nemigen XVI. századi vincellér. J. Amman fametszete. 1568. tudnak rá más választ adni, csak azt, hogy nagyon régen. Némely vélemény szerint már a tatárjárás előtt elkészültek, sőt, van aki azt vallja, hogy menedéket is nyújtottak a pusztító mongol—tatár betörés idején. Kisgéres igen régi község. Első említését — bár még nem megkülönböztetve a szomszédos Nagygérestől — az 1214-ből származó II. András által kiadott, a leleszi premontrei rendház privilégiumait megerősítő levél határleíró részében leljük — "Gyures, Gyueres" formában. A középkorban több tulajdonosa volt. Már ekkor is Bodrogköz legnépesebb községei közé számított, sőt, a XVIII. század végére, Királyhelmec és Lelesz után a harmadik volt a lakosok számát tekintve. Ősiségót és közösségi zártságát sokáig megőrizte. Geöcze Sarolta a múlt század végén így ír a faluról: "A falvak közül (t.i. Bodrogközben) Kis-Géres, Karcsa és Czigánd őrizte meg leghívebben az ősi bélyeget, mindegyik elzárkózván a többi faluktól, s mindegyiknek lakossága a saját véréből szaporodva fel századokon át." A pincék megépítése legnagyobb valószínűséggel a XVI. század második felére tehető. Ugyanis a törökök előrenyomulása után Magyarország számára elvesz a szerómsógi és dél-dunántúli borvidék. Az élelmes gazdák gyorsan reagálnak az elsősorban Lengyelország felől észlelhető igényre, és ekkortájt kezdődik a tokaji- és persze árnyékában a kövesdi-, valamint a kisgéresi-királyhelmeci borvidék felvirágzása. Mivel a kitermelt mennyiség jócskán meghaladja a honi szükségletet, a fölösleget tárolni kell, ezért faragják ki tömegével a hordók elhelyezését és az áru hűvösen tartását megoldó pincék zömét. Ekkortól számítva, egész a XIX. század végén megjelenő pusztító filoxéra-járványig a község gazdaságának fontos alapja volt a szőlő- és bortermelés. Ma a pincék elsősorban a gazdák által saját szükségletre kitermelt nedűt rejtik, előterüket többen pihenő-falatozó helynek alakították ki. Bár egy bejáratot több tulajdonos használ, békében megférnek, nincsenek ráutalva más munkájának gyümölcsére, ugyanakkor önzetlenül és szívesen adnak belőle bárkinek, aki arra jár. BOGOLY JÁNOS
