A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
OTT JÁRTUNK Besütött a nap Az első köztársaság idején a történelmi Felvidék magyarságának egyharmada református vallásé volt. Az iskolák és egyéb intézmények fenntartása súlyos terheket rótt a nép vállára, de a református vallásé magyarság erősen tartotta magát, a nemzeti identitás, valamint a magyar nemzeti öntudat a vallási erőkből is táplálkozott. A középfoké egyházi művelődést egyedül a losonci reálgimnázium biztosította, mivel a rimaszombati protestáns reálgimnázium eredeti jellegét és küldetését a cseh hatóságok megszüntették. De később 1935-ben Komáromban megnyílt a református tanítóképző. Fontos megemlíteni, hogy Losoncon teológiai szeminárium is működött, amely sajnos 1929-ben bezárta kapuit. Az oly demokratikusnak tartott első köztársaságban sem volt valami rózsás helyzete a magyar református iskoláknak és művelődésnek. A második világháború után a szlovákiai református egyház helyzete teljesen megváltozott. A második világégés emberveszteségei, de a kitelepítések és a lakosságcsere különösen a református egyházat sújtotta érzékenyen. Node, a háború utáni negyvenesztendős valláskorlátozás sem maradt nyomtalanul, és a vegyesházasságok, a városokba való költözködések sem kedveztek a református vallásnak. Mondhatnánk úgy is, hogy egyes vidékeken a református egyházközösségek elöregedtek. Talán a legmarkánsabb példa erre a Zsitva völgyében egykoron viruló egyházközösségek elsorvadása lehet, amelyek a nyitrai lelkészi hivatalhoz tartoznak. Nyitrán a református lelkészi tisztséget Berecz István lelkipásztor tölti be. Jóval túl a nyugdíj koron, töretlen lelkesedéssel és önbizalommal istápolja Nyitra, Szőlős, Kismánya és Valkház református híveinek lelkivilágát. A nyitrai református templom 1910-ben, a Tisza István védnöksége alatt épült. Első lelkipásztora az emberséges magatartásé Sedivy László volt, aki különösen a második világégés idején vizsgázott hősies kiállásból. Nemcsak átkeresztelte református valláséra a zsidó lakosságot, hanem bújtatta is őket. Nagy árat kellett fizetnie humánus tetteiért, mivel cselekedetei a hatalom tudomására jutottak, és nyilván feljelentés alapján a református lelkipásztort elhurcolták. Sedivy Lászlót az illavai börtönben kegyetlenül megverték és meg kínozták. Szellemileg és testileg megtörtén tért haza 1945-ben, majd júniusban meghalt. Sedivy László lelkipásztor utódja Berecz István tiszteletes úr lett, de idővel az említett községekben is el kellett látni a hívek lelkiigényeit. Noha, az egyházközösségek közti távolság nem kicsi, Berecz István szívesen és becsületesen teljesíti papi kötelességét... Egy februári vasárnap délután Berecz István lelkipásztor meghívott bennünket Kismányára, amely egyike azon falvaknak, melyek kiállták az idők próbáit. A háború előtti kimutatásokból tudjuk, hogy a falu lakossága több mint 800 fő volt, zömében magyar nemzetiségű. Erről tanúskodnak a temető régi sírkövei, de élnek a Fekete, Soóky, Gyulay, Horváth, Kocsi, Pénzes és Szabó családok leszármazottai. Ám vannak családok, amelyek teljesen eltűntek a faluból, hiszen 60 családot deportáltak, vittek el. A Tildy családot például hiába keresnénk, ám Tildy Vince portája, lakása még ma is áll, egykoron takaros ház volt, de úgy hírlik, hogy második, Magyarországról betelepült gazdája már új, modernebb lakóházat épített magának. Az ősi Tildy házban egykoron, dr. Tildy Zoltán a jeles magyar természettudós, filmes és természetfotós töltötte gyermekkorának és serdülő ifjúságának vakációit... Döcögő vicinálison, vonaton érkeztünk Kismányára. Délelőtt még esett az eső, délutánra elállott és tisztulni kezdett az ég. Borongós hangulatban utaztunk, mert a lelkipásztor arról beszélt, hogy az elmúlt hét folyamán ismeretlen templomgyalázók feltörték a kismányai református templom ajtaját. Szerencsére nem vittek el semmit, csak a feltört ajtó őrzi az erőszakos behatolás nyomait. Viszont a dicskei katolikus kápolnatemplomban összecsomagoltak mindent, elvitték a szobrokat, festményeket és kegyszereket. A kismányai vasútállomás netA keltette bennünk a legjobb benyomást. Várótermének ajtaját rég betörték, ablakait bezúzták, utasellátója, váróterme még disznóólnak sem felelne meg. Az állomással szemben az egykoron oly híres kismányai téglagyár • A kismányai református templom jogutódjának, a vasúti beton "talpfákat" gyártó vállalat dróttal bekerített, haláltáborra emlékeztető, őrtomyos telepe szinte löki, taszítja az embert. Ráadásul a pléh kerítésére a mozgalmas időkben valaki jó nagy, nyomtatott betűkkel odapingálta: MAĎARI ZA DUNAJ, ám egy másik kéz lefestette a szöveget, de a fedőfesték talán gyöngébb volt, mert a szóbanforgó szöveg kivehetően olvasható. Egy picit elgondolkodtunk az összbenyomáson, mert azért mégsem ez a példa jellemző a századvégi Szlovákiára. Gyalogszerrel tettük meg az utat a faluig. Utunk a temető mellett vezetett el, amelynek egyik felében a reformátusok fejfái, a másikban a katolikus keresztfák vannak, az alattuk pihenők békében alusszák örök álmukat. A temető bejáratánál emelt keresztfán magyar szöveg dicséri Jézus szent nevét. A temetőtől nem messzire van az iskola takaros épülete. Mára begyepesedett az udvar, körülötte kihalt minden, a gyerekek máshová járnak iskolába, miután a kisikolákat megszüntették. Kismányán a háború után magyar iskola nem nyílott. A lakatlan parókián meleg fogadott, Soóky Lajos harangozó befűtött. Miközben a régi könyveket, füzeteket lapozgattam, Kocsi János, az alig ötvenes vasutas • A Tildy-kúria 10 A HÉT
