A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
SZABADIDŐ Val Gilmore Tess lesz a negyedik Nincs más hátra: három vörös hajú úriasszonyt átsegítek a másvilágra, hogy utánuk eljuthassak a negyedikhez, Tesshez, az én drága, aranyos nejemhez. Tess, ó, szívem, a te hajad is tűzvörös, s most ugyanolyan halállal távozol az árnyékvilágból, mint az elődeid. Harisnyával végeztem velük. A lelkiismeretes nyomozók pedig beírhatják a nagykönyvbe, hogy a bestiális gyilkos a negyedik áldozatával is elbánt, pont. Minden rendben. A rendőrség agytrösztje megállapította, hogy a gyilkosságok elkövetője nem normális. Erről minden este a kriminológus, a rendőrfelügyelő meg az orvos számolt be nekem a televízió műsorában, arról is beszéltek, hogy a nyomozás átmenetileg holtpontra jutott, de a hurok a gyilkos nyaka körül egyre szorul. HekusJogika. Nesze semmi........Mindenképpen világos — okoskodott a kriminológus —, hogy miért választotta a tettes a gyilkolásnak ezt a módját. Egy egyszerű, sima gyilkossággal nem hívja fel magára a közvélemény figyelmét. A mi gyilkosunk ezt akarja, hogy az egész ország róla beszéljen. Eszményi. Szebben alakul minden, mint álmodtam. A nóvtelen/ismeretlen gyilkos megkapta a maga pecsétjét: szexuális őrült, mániákus. Senki sem gondolt arra, hogy a hekusok téves nyomon járnak, tehát nyugodtan megtehettem az előkészületeket a negyedik gyilkossághoz. Egy szerdai napra esett a választásom, ilyenkor látogatja meg Tess az unokahúgát. Coleen messzire lakott tőlünk, egy csöndes városnegyed szélén. Tess rendszerint gyalog vágott át a homokos dűlőn. Ez a hely megfelelt célomnak. Minden csupa rom és üszők, ember arrafelé csak ritkán csavarog. Elbújok az egyik rozzant deszkabódé mögé, s kezemben a harisnyával türelmesen várok áldozatomra. Megteszem, értsék meg, nincs más hátrál Gyűlölöm Tesst, gyűlölöml Mint minden nap, azon a délutánon is pontban öt órakor hazatelefonáltam, és megkérdeztem Tesstől, hozzak-e neki valamit a városból. Egyébként rendszerint hat órakor érkeztem mindig haza, legkésőbb hat óra tizenöt perckor. Ezúttal szándékosan elvétettem az útirányt, többször végigsétáltam az elhagyott ösvényeken. Szóval, lássuk csak, Tess hót után elhagyja a villánkat, mondjuk: ponto30 A HÉT san hét óra tízkor. Hét előtt azonban még egy alkalommal rátelefonálok és megmagyarázom neki, hogy ma késve érkézén haza, szivi, mert közbejött valami, ugye. Időközben azt is megtudom, hogy nem hívott-e valaki, mert a világnak értésére akarom adni, hogy azon a végzetes napon is hat órakor már a villában tartózkodtam, mint általában mindig. Az életnek van egy rendje, s ezen nem változtatunk, ne hárítsuk ránk a gyanúnak még csak az árnyékát se. A nyomozók szemében tiszta leszek, akár a patyolat. Hatkor tehát otthon voltam, s tessék most nekiugrasztani a vadászkutyákat annak a szexuális őrültnek, aki a vörös hajú úriasszonyokra szakosította magát. Visszaút nincs. A vidék elhagyatott, a sötét rászállt a csenevész bokrokra. A szívem vadul dobogott. Az órámra néztem. 19.15! Még egy perc talán és ... igen, ez ő, megismertem a lépteit. A deszkabódéhoz közeledett, a táskája gombján megcsillant a holdfény. Mpg egy-kót lépés és elkaphatom. O, a világos kosztüm volt rajta, ón vettem neki a születésnapjára. A szél miatt kendő volt a fején. Még négy lépés és megvagy. Most! Szó nélkül bezuhant a bokorba. Nyakán a harisnyával. A táskája a homokos talajra esett. A göröngyökre. A gyöngyök és egyéb apróságok széjjelgurultak. We! — tehát vége a dalnak. Otthon whiskyt ittam, jó sokat. A rendőrfelügyelő úgy nézett rám, mint az ázott veréb a sasra. Ez az ember közel állhat az idegösszeroppanáshoz. Magamba roskadva — színészi adottságok dolgában nem állok rosszul — hallgattam a magyarázgatásait. Elmondta, mi történt a nejemmel. Az az igazság mégis, hogy átkozottul nyugtalan voltam. Magam előtt láttam Tess rémült tekintetét. Csak nem szúrtam el valahol a dolgot? Minden áruló nyomot eltűntettem? — Valamennyiünket mélyen megrázott az újabb tragédia — hallottam a rendőrfelügyelő hangját. — Ez az emberbőrbe bújt vadállat a negyedik áldozatával is végzett. Mégis reméljük, Mr. Nicholson, hogy hamarosan elcsípjük a tettest. Igazán, ne haragudjon, de... az a gyanúm, hogy sokat locsogok... ez az esemény... Nem nagyon örülök ennek a megbízatásnak, de az előírás az előírás. Egyszerűbb elküldeni egy egyenruhás rendőrt, aki hidegen és tárgyilagosan számol be a történtekről. Én mindazt, ami történt — átéltem. Érzelgős vagyok, tetszik tudni, szentimentális. A tragédia — nem tagadom — megrázott, talán azért, mert ezek a gyilkosságok olyan brutálisak és értelmetlenek. Szó nélkül bólintottam. Értem én, értem az ön nyavalyáját. Ez az alak gyanakszik valakire? Miért nem megy el már? Miért sétál a szobámban úgy, mint egy tüdőbajos póniló? Nem, nem. A rendőrfelügyelő valami egészen másra gondolhat, most, nem is néz rám. Szegény ember! Most a kezét tördeli. Talán imádkozik? Vagy átkozza a balszerencséjét, mert ilyen bonyolult ügyet varrtak a nyakába? Most legyünk óvatosak, most vigyázzunk, nehogy valamivel eláruljuk határtalan örömünket. — Ne haragudjon — mondta a rendőrfelügyelő selypítve —, régóra ülök a nyakán, de megtenne nekem egy szívességet?! Sétáljon el velem a halottasházba. Utána hazahozom a gépkocsimon. Útközben elbeszélgethetnénk... Igazán ne nehezteljen rám emiatt. A tragédia után nehéz bármiről is nyilatkozni, de... Segítsen! Nem muszáj minden kérdésemre válaszolnia, ha nem akar. Elbeszélgethetünk holnap is... vagy holnapután...