A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY mi Tímm% — Hát ez csodálatos! Alig van ember. Úgy látszik, az osztrákok is elköltötték a pénzüket az ünnepek előtt, meg a pozsonyiak is. — Én sem emlékszem, mikor voltam úgy a Prior élelmiszerosztályán, hogy ne állt volna kanyargós sor minden pénztár előtt. Mennyivel kényelmesebb így rakodni, kosárból szatyorba, mint amikor akkora a tülekedés, hogy azt sem tudod, mit hova teszel. Mehetünk, Márta! Kétfelől fogták meg a nagy bevásárlószatyrot, úgy indultak fölfelé. A mozgólépcső természetesen most sem működött. — No, ez jó nehézre sikerült — szólalt meg Márta már kint az utcán, mert a lépcsőn fölfelé cipekedve nemigen akaródzott beszélgetniük. — Remélem, működik a liftünk—mondta Éva, aztán egy rémült mozdulattal szabad kezével a zsebéhez kapott: — Jaj, a pénztárcám! — Csak nem veszítetted el? — Nem tudom. Gyere, itt az átjáró alatt, szélvédett helyen megnézem, hátha a táskába tettem. — Hát bizony az ember már lassan nem is tudja, hova rejtse a pénztárcáját. Övtáskát fogunk hordani, mint a fiatalok, vagy belsőzsebet keli majd varrnunk a kabátunkra. — No, hál’ istennek! Megvan! Itt volt a táska legalján — sóhajtott megkönnyebbülten Éva. — Az egyik ismerősömnek a zsebéből lopták ki a pénztárcáját a villamosban. Egész úton rajta tartotta a kezét, csak közvetlenül leszállás előtt, amikor nagyot rándult a villamos, két kézzel kellett kapaszkodnia, leszállás közben meg túl nagy volt a tolakodás, így már csak az utcán vette észre, hogy eltűnt a tárcája, az irataival együtt. Kétezer korona volt benne. — Az enyémnek szerényebb a tartalma, de így sem szeretném, ha ellopnák. — Cseréljünk kezet, már egészen elgémberedtek az ujjaim — indítványozta Márta. — Hányra jönnek a barátnőid? — Ötre. Szándékosan hívtam őket olyan napon, amikor csak háromig vagyok szolgálatban, a péntek meg azért jó, hogy Zsófi is kialhassa magát, ha a vendégek miatt esetleg csak későn tud lefeküdni. — Zsófi otthon van? — kérdezte Márta már az ajtó előtt, amíg Éva a kulcsait kereste. — Nem, nincs. Orsival és Sanyával moziba mentek, s ha utána még sétálnak is egyet, akkor csak nyolcra jönnek meg. Gyorsan levetkőztek és a konyhában kirakodtak a táskából. — Te, Éva, italt készakarva nem vettünk, vagy elfelejtetted? — Direkt nem vettem. Van itthon konyakom, maradt két üveg pezsgő az ünnepekről, sőt jó fél üveg rumpm is, mert nem fogyott el a sütéshez. És van öt liter borom, amit Zsigától kaptunk... Te mit kérsz, hogy gyorsabban menjen a munka: forralt bort, rumos teát, vagy inkább egy kupica konyakot innál? — Maradjunk a teánál. Egészen átfagytam, biztosan jól fölmelegít. Négy jókora tepsiben négyféle pizzát készítettek, amihez Éva még hajnalban bedagasztotta a tésztát. A legnagyobb tepsin Zsófi kedvence: a gombás-sajtos. Még nem volt öt óra, Éva éppen mosogatott, amikor csengettek. Az ajtóban kipirult arccal és jókedvűen állt a két barátnő: Fanni és Kati. Éva egészen elérzékenyült, amikor meglátta őket. Még sohasem örült nekik ennyire. Kis híján még arról is megfeledkezett, hogy bemutassa őket Mártának, aki cigarettával a kezében várta, amíg a két nő leveti a kabátját és a csizmáját. — Remélem, Kati, nem kell szolgálatba menned, nem vagy ójjeles? — kérdezte Éva, s Kati, tagadóan rázva a fejét, boldog mosollyal nyugtázta a háziasszony második kérdését: — Te valóban fogytál, vagy csak nekem tűnik úgy? — Valóban fogytam. Kerek hót kilót. — Csak nem fogyózol? — Nem, dehogy. Csak nem érek rá enni. Áttértem a napi kétszeri étkezésre. Reggel eszem és este, délben úgysem érek rá a páciensek miatt. — És közben? Mármint a két étkezés között egy kis nassolás: csokoládé, nápolyi? — kérdezte Éva. — Nem, semmi. Teljesen leszoktam az ilyesmiről. Hébe-hóba egy-egy almát ha eszem. — Ti csak beszéltek az evésről, vagy enni is fogunk? — szólt közbe Fanni. — Most jövök a szerkesztőségből, s kivételesen ma ón sem ebédeltem. Katival itt futottunk össze a kapuban, ő is egyenesen a kórházból jött, és az a nagy helyzet, hogy mindketten farkasóhesek vagyunk, ugye, Katikám? — Már hozom is a harapnivalót, nehogy éhen haljatok itt nekem! — Szó sem lehet róla, eszünk a konyhában. Minek a nagy parádé?! Biztosan te is fáradt vagy — tiltakozott Kati. — Kibírom azt a kis plusz talpalást, úgyis egész nap ülök. Csak adjuk meg a módját. Hiszen olyan régen voltunk így együtt, már nem is tudom, mikor. Amíg visszajövök, döntsótek el, forralt bort igyunk, vagy fröccsöt? Éva minden teketória nélkül zsúrkocsira 18 A HÉT SZERDAHELYI TAMÁS rakta a tepsiket — egyet fölülre, kettőt alulra — s betolta a nappaliba a terített asztal mellé: — Tessék, mindenki szeleteljen magának, amennyit és amekkorát akar. Zsófi kedvencét csak később hozom be, mert csak most vettem ki a sütőből. — Őrsiek mikor érnek haza a moziból? — kérdezte teli szájjal Fanni. — Legkésőbb nyolcra — indult a spájzba borért Éva. — Ne félj, Sanya hazakísóri őket. Mire a háziasszony visszajött, fólkezóben a negyedik tepsivel, a másikban meg a borral, hóna alatt a szódásszifonnal, a három nőt élénk beszélgetésben találta. Évát jóleső érzés töltötte el: — Milyen jó, ha az embernek megbízható barátai vannak — gondolta mosolyogva. — Ráadásul egyik csinosabb mint a másik. Márta, úgy látszik, kozmetikusnál volt, ma igazán nem látszik rajta, hogy túl van az ötödik ikszen. Fanni kimondottan megszépült a kórházban, bár eddig sem volt oka panaszra, Katinak pedig előnyére vált a fogyás. És határozottan jól áll neki a válása óta szeméből sugárzó szomorúság. Éva teletöltötte a poharakat, vett egy darab pizzát a tányérjára, s amíg ette, szótlanul hallgatta, miről beszélnek a barátnői. Éppen Kati méltatlankodott: — Szemünkre vetik, hogy politizálunk! — Épeszű ember ezt manapság senkinek sem vetheti a szemére. Mindenki politizál! — Márta hármójuk felé emelte poharát: — Igyunk arra, hogy még legalább ötven évig politizálhassunk, de egy kicsit jobb körülmények között. — Micsoda nagyokos, aki ezt bárkinek is felrója! Mutassatok nekem akár egyetlen embert, aki nem a gazdasági helyzetről vagy a politikáról beszól — Fanni szinte egy hajtásra kiitta a poharában levő italt, egy pillanatig csodálkozva nézte az üres poharat, majd szórakozottan újratöltötte. — Hát igen — bólogatott Márta —, a politika szinte mindennapi kenyerünkké vált. — Persze, van olyan, aki manapság is csak intrikál és pletykál. Mert megszokta az elmúlt húsz óv alatt. Kaptunk egy névtelen levelet a szerkesztőségbe... — Szemétkosárban a helye — mondta mély meggyőződéssel Márta. — A pletykáról jut eszembe! De sajnos ez nem pletyka, hanem igaz. Hallottátok, mi történt Kassai szervizében? — kérdezte a feléje forduló arcokon tükröződő csodálkozást élvezve Kati. Hogy senki sem szólt, folytatta: — Kassai felvett egy falusi kislányt, olyan tizenkilenc-húszóves formát, gépírónőnek. Emlékeztek az öreg Pista bá
