A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
EGTAJAK Š5š;;i#šííšlŠ 1111 Sütő András 65 éves "...mindmáig megszívlelendő példa abban, amiként művei legjavában tárgyához: az adott történelmi valósághoz viszonyul; abban a hitében, hogy az írás: közösségi küldetés. Mint ilyen, nem szabdalhatja föl a világot esztétikai és politikai, dokumentáris és gondolati parcellákra. Egyéniségének kialakításában nem esztétikai rendszerek és irodalmi áramlatok között hányódva kereste a szépet. A művészetről kialakított elgondolásai elsősorban egy népi közösséghez, annak sorsához kapcsolódnak. Ha úgy tetszik: regionalista. Egyetlen és leghűségesebb múzsája: a szülőföld emberi és tárgyi valósága. (...) De ebben a nemcsak magatartásbeli, hanem tematikai, érzésbeli kötöttségében is a regionálisát általánosabb szférákba tudta emelni." Sütő András Tamási Áronról, századunk egyik legjelentősebb magyar írójáról vélekedett így az Ábel kacagása és szomorúsága című esszéjében, ám aki egy kicsit is ismeri Sütő András műveit, tudja, hogy mindez Sütő Andrásról is túlzások nélkül elmondható. Akárcsak az, hogy ő sem kacérkodott s kacérkodik a "tiszta irodalom" illúziójával. Tisztában van ugyanis azzal, hogy a tendencia "nem lehet akadálya semmilyen merész újításnak. E téren átmenetileg vallott irodalmi kudarcaink nem teszik kétségessé, hanem inkább kihangsúlyozzák az eredeti jogaiba visszaállított tendencia szükségességét. Azét tehát, amely az élet valóságos tényei előtt nem fölmenti, hanem elkötelezi, és könyörtelen igazmondásra kényszeríti az írót..." Nem is olyan régen még a szeme világát féltettük, s Pozsonyban jártakor ő is annak a reményének adott hangot, hogy legközelebb majd nem beszélni fog hozzánk, hanem felblvasni fog nekünk. Akkor döbbenten, megrökönyödéssel vettük tudomásul, mit művelt az "új" romániai rendszer Sütő Andrással, akinek "állandó mondandója a világról: annak a népnek mindennapi küszködése, amelyből vétetett". Ez utóbbi szavakat persze már a csíkzsögödi Nagy Imréről írt esszéjéből idézzük, s nem véletlenül: arra akarunk rámutani, a tőle vett idézetekkel azt akarjuk szemléltetni, hogy Sütő András nemcsak értékteremtőként, hanem értékfelfedezőként és értékőrzőként is méltó megbecsülésünkre. Kemény Zsigmondot — a szülőfalujában, Pusztakama*áson eltemetett s az irodalomtörténetírás által sokáig méltatlanul mellőzött írót — például ő hozta ismét ember- s olvasóközeibe. De nemcsak Kemény Zsigmondot, hanem mindazokat, akiknek művészi és emberi példamutatása: "fegyveres őrszem annak az irodalomnak a kapuja előtt, amely az öncélú játékot immár több mint hét évszázada a tudatlan gyermekekre bízta". De miért döbbentünk meg, amikor megtudtuk, hogyan bánt el az "új" romániai rendszer Sütő Andrással? Mert nem olvastuk elég figyelmesen Sütő András műveit, nem tanultuk meg az ő világosan megfogalmazott-kifejtett történelmi leckéjét. Annak a Sütő Andrásnak a leckéjét, aki tisztában van a mindenkori hatalom természetével. Nézzük meg például, mit ír a győztes eszmék elvakultságáról: "Az antik Róma nagyságát a pápák állították vissza. Szomorú volt a látvány, amely az avignoni fogságból visszatérő IV. Jenő szeme elé tárult. Az Örök Város tehénpásztorok tanyájává vedlett. A Capitoliumon kecskék, a Forum Romanumon tehenek legelésztek. Elölről kellett kezdeni az örökkévalóságot. De ez már a kizárólagosság szava is egyben. A mindenkori győztes eszme elvakultsága az előzővel szemben. Mert hisz azok a kecskék Septimius Severus kapujában, Traianus oszlopa alatt mekegtek. S ahol ugrándozásuk alatt megdobbant a föld, ott várta megváltását az eltemetett Laokoón-szobor. S mi történt vele, miután az emberi kultúra folyamatosságának csodájaként újra napvilágra került? Hajszálon múlt, hogy Sixtus össze nem törette (...) Föltevések szerint a Traján császár hamvait tartalmazó urnát V. Sixtus távolította el a diadaloszlop tövéből. Példáját a történelem későbben többször is megismételte. Aki tehette, sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy a múlt arcát saját képére át ne festesse. Á korrigálhatatlan tények módosítása jegyében leromboltatott Septimius kapuja; oszlopai a San Pietróba kerültek, az új eszme, a diadalmas kereszténység szolgálatába. A köztársasági kor legjelentősebb emlékét: Caecilia Metella sírboltját sóraktárnak szemelték ki (...) A belvederei Apollót kitessékelték a Vatikánból, s Minerva is kegyelemből maradhatott a Capitoliumban. Miközben a szökőkutak domborművein Sixtus alakja tűnt föl, vízfakasztó istenség képében. Ősi téveszme, hogy aki a magaslatot: az a lelkeket is birtokolja. Ezért kerülnek a szobrok rendszerint magaslati helyre. Itt — a halandó feje fölött — zajlik a nagy tülekedés. Traianus oszlopáról kezdetben maga a világhódító császár nézett le a szavazó polgárokra. A pogány bálvány helyére Szent Péter került föl; Antoniuséra Pál Apostol. Ők néznek most össze a fejünk fölött, mintha azt kérdeznék: kié lesz holnap a magaslat?" Ha tehetném, folytatnám még ezt a Sütő-idézetet egészen addig, amíg az anatémával, azaz kiátkozással sújtott műalkotások elhamvasztását ünneplő tömegben fel nem tűnik a zseniális Sandro Botticelli csetlő-botló alakja — akinek festményeit ugyancsak anatémával sújtották. A papír — s főként a rendelkezésemre bocsátott újságoldal — azonban véges, így hát nem marad más hátra, mint hogy olvasóink nevében is mély főhajtással köszöntsem az értékmentő-értékteremtő Sütő Andrást, aki térbenidében távoli dolgokról szólva is a mi közép-európai sorsunkat fogalmazza. S aki ha újra eljön hozzánk, remélhetőleg felolvassa majd közös hitünket: az erőszakmentes Közóp-Kelet-Európát. Könnyű álmaink kontinensét: ahol a nyelvéhez ragaszkodót nem próbálják majd megfosztani a szeme világától. VARGA ERZSÉBET Fotó: Bán Péter 16 A HÉT
