A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
FIGYELŐ elájultam. Rövid eszméletlenségből magamhoz térve hallottam, amint a száraz falevelekre csepeg a vérem. Bagó sebeimet nyalogatva hűségesen mellettem állt.” Most azonban dr. Nagy Endre a tollforgató mesterségben való jártasságát mutatjuk be olvasóinknak. A Nimródban, a vadászok és természetbarátok lapjában megjelenő sorozat, nyitó részéből ragadunk ki egy részletet. MOTESÍKY ÁRPÁD DR. NAGY ENDRE Örökségünk "Feszítsd megL feszítsd meg Ót!" Elnézést kérve a bibliai hasonlatért, de az alábbi mondanivalómnak keresve sem tudnék találóbb címet adni. Aki figyelemmel kíséri a sajtó, a rádió és a televízió közleményeit, adásait, láthatja: alig múlik el nap, hogy Földünk legkedvesebb istenteremtményeit, erdeink, mezeink lakóit vagy az azokat védő, ápoló, és ha kell, létszámukat egyensúlyban tartó vadászokat támadás ne érné. Világjelenség volna ez? Nem! Hanem a mindig visszatérő forradalmi korszakok jelensége. Nem akarok túlságosan visszanyúlni a történelembe, éppen azért a francia forradalmat megelőző évekkel kezdem, ahova jelenlegi vadászetikánk és tradíciónk gyökerei visszanyúlnak. A Lajosok korára gondolok. Mondják és ez igaz is, hogy a forradalom alatt kivégzett XVI. Lajos olyan szenvedélyes vadász volt, hogy naplójába, arra a napra, amikor nem vadászott, csak annyit írt be: "aujourd'hui se n’est passé rien". Ma nem történt semmi. Igaz, nem sok ilyen napja volt, hiszen a Tuilleriák körül már ropogtak a fegyverek, és a Marseillaise dallamától harsogtak Párizs utcái és terei, miközben a király a Párizs körüli kedvenc vadászterületein még vígan hajszolta a vadat. Szenvedélyében persze a főnemesség is osztozott. Ki itta meg a levét? Kit feszítettek keresztre? Nemcsak a királyt és az arisztokráciát, hanem a francia vadállományt is, amit a nép dühe csaknem egy szálig kiirtott. De mint ahogy semmi új nincs a nap alatt, e szenvedélyüket és vadászkultúrájukat, ha átalakítva is, átvették az 1700-as évek német fejedelemségeinek királyai — szintén Lajosok. Itt elsősorban a hesseni és hannoveri királyokra gondolok. Őket is elérték azonban az 1800- as évek forradalmai, hasonló szomorú következményeikkel. Ha királyt nem is gyilkoltak, de a vadat kiirtották. Nálunk, az európai forradalmak szele, áttörve a nemzeti öntudatunk gátjait, a 48-as szabadságharcot eredményezte. Történelmi tény, hogy az 1848-as forradalom alatt és az ezt követő években, gyönyörű nagyvadunk, a szarvas — dunai és drávai árterületek, valamint a Kárpátok ősrengetegeit kivéve — csaknem teljesen kipusztult. Hazánkban a mai értelemben vett vadászkultúra és vadgazdálkodás a kiegyezés idejével vette kezdetét. Az azt megelőző évszázadok vadászatáról, vagy inkább vadűzéséről csak a történelem lapjaiban található írásos feljegyzésekből meríthetünk hézagos ismereteket. A vadászat, illetve a vad űzése akkor a kiváltságos osztályok előjoga volt. Űzték is nagy szenvedélybe!. Legendáink szerint Hunor és Magor királyfikat a szarvasűzés hozta at a Kárpátokon. Első királyunk fiát, Szent Imre herceget egy vadkan ölte meg egy vadászaton. Mátyás király vadászszenvedélyét nemcsak történelmünk, de a nép száján tovább élő, már-már legendává vált elbeszélések őrizték meg az utókor számára. Rákóczi fejedelem vadászatai az Esterházy hercegek ozorai vadászatainak méreteit is elhomályosítják. így volt ez és így is maradt napjainkig. Sőt így is lesz, mert a természet eme rendje ellen még nem találtak ki jobbat. Ahol pedig megpróbálkoztak ezzel, ott csakhamar a nemes vadjaink helyett a pacsirta került bele a "vadászhatok" listájába, illetve egyedül ő maradt benne. No persze az előjogok változtak. A születési előjogot a hatalom és az erőszak, a vágyva.vágyott demokráciában pedig a pénz előjoga váltotta fel. Jómagam még csak azt szeretném megélni, hogy a fentiek mellett, az igazi és vérbeli vadász előjoga is érvényesüljön. Ha pedig ez a vágyam bűn, akkor e sorok íróját is feszítsék keresztre. Leányáldozatok AZ IRAKI ÖRÖKSÉG "Anyámat, nővéremet és engem apám és vőlegényem szeme láttára erőszakoltak meg az iraki katonák" — emlékezik a 23 éves és terhességének utolsó hónapjában járó Ahlam. Majd így folytatja: "Amint nagybátyám és apósjelöltem értesültek erről a tragédiáról, szidalmazni kezdtek bennünket, vőlegényem pedig elhagyta az országot." Ahlam azóta már meg is szülte gyerekét, miként az a hatezer kuvaiti asszony és lány, akiket az Öböl-háború során a megszállók megerőszakoltak. A kuvaiti társadalom kevés megértést tanúsít irántuk, ellenkezőleg, ezeknek a szerencsétlen nőknek a családi élete tönkrement, hozzátartozóik megvetik őket. Egyesek titokban kiteszik az újszülöttet, mások öngyilkosok lesznek, nem tudják elviselni ezt a "szégyent". Az Öböl-háborúval kapcsolatban nagyon sok szó esett az emberi jogokról és az erkölcsi igazságról, e szerencsétlen lányok és asszonyok azonban nem részesülnek védelemben, nekik nem jár ki az igazság. Sajátos áldozatai ők ennek a háborúnak. Ezt az életet — az övékét és a gyerekét — nem védi senki. A valóban botrányosnak nevezhető állapot okai igen bonyolultak, a gyökerek mélyen hatolnak a társadalmi talajba. Nemcsak arról van szó — mint az a második világháború során európai államokban is tapasztalható volt —, hogy egy-egy nemzet, legalábbis a közvélemény nagy része megvetette azokat a nőket, akik "eladták magukat" a megszálló katonáknak, az iszlám világában súlyosabbak a társadalmi előítéletek. Kuvaitban paternalisztikus szellem uralkodik, az asszony a férfi és a család kiszolgáltatottja. Különösen ott ilyen a helyzet, ahol fundamentalista állami-politikai vezetés tartja kézben a hatalmat. Mint az a vallásos szellemiséget képviselő Deutsches Allgemeines Sonntagsblatt e problémával kapcsolatban megállapítja, az iszlám eredeti, alapvető formájában nem nőellenes. A szent iratok egyes magyarázatai és a helyi hagyományok vezettek az asszonyok elnyomásához és az olyasfajta éles előítéletek és súlyos állapotok kialakulásához, mint amilyeneknek szenvedő alanyai a kuvaiti lányok. Több ilyen országban bocsánatos bűnnek számít a "fórfibecsület" nevében elkövetett vérbosszú, legföljebb szelíd büntetésben részesülnek az ilyen tettek elkövetői. Pakisztánban például — még Ziaul Hak uralma idején — megtörtént, hogy egy tizenhat éves vak lányt tizenöt korbácsütósre és három évi börtönre ítéltek, mert erőszakot követtek el rajta, és "törvénytelen" gyermeket hozott a világra. Nyugat-Jordániában évente 150 asszonyt ölnek meg az apák, a fiútestvérek vagy az apósok, mert megcsalják a férjüket, és így esnek teherbe. A kuvaitiak azonban semmiképpen sem ítélhetők el sem erkölcsileg, sem társadalmilag, hiszen egy barbár megszálló hadsereg áldozatai. A női egyenjogúsággal még Európában is sok baj van, a kuvaitihoz hasonló társadalmakban még hosszabb ideig fog tartani, amíg ezeket az igazságtalan állapotokat felszámolják. A HÉT 15
