A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
SZABADIDŐ Norbert Neu: ÉJFÉLI LÁTOGATÓK — Megmondtam, tízig, egy másodperccel sem további Karl Müller szigorúan nézett a tizenhat esztendős fia szemébe. Stefan ugyanis azt kérte szüleitől, hogy részt vehessen egy estén, mivel egyik barátja szünnapját üli. Müller úr kelletlenül egyezett bele. Stefan új barátjai csöppet sem tetszettek neki. — Az anyád meg az én véleményem szerint a barátaid nem a legjobb kompánia számodra. Mióta velük tartasz, az iskolai jegyeid is rosszabbodtak. — Nem vagyok már gyerek, vegyétek tudomásul! — kiáltotta Stefan dühösen. — Mit gondolnak majd rólam a többiek, ha elmegyek, amikor a buli éppen hogy csak beindul. — Tízig! Punktum! Müller úr hangja csak kissé volt hangosabb a szokásosnál, de elég volt ahhoz, hogy Stefan ne merjen ellenkezni. — Nem kellett volna hagynunk, hogy megvedd azt a motorkerékpárt — sóhajtott fel Gertrud Müller. — Nélküle nem keveredtél volna abba a társaságba. Ezek mind léhűtő csavargók, tán még drogot is szednek! Stefan dühös pillantást vetett az anyjára, és szótlanul távozott az ebédlőből. Müller távozni készült. Ugyanis fél három volt, sietnie kellett, hogy időben az illatszerboltjában lehessen. A bolt ósdi volt, a berendezése még az ötvenes évekből való. Az állandó vevőik, akik már Müller apjának az idejében is itt vásároltak, lassacskán kihaltak vagy elköltöztek. Müller barátjai nem győztek csodálkozni, miként sikerült nemcsak fenntartani az üzletet, hanem még élni is belőle. Müller az órájára pillantott. Waldemar ma késik. Csendült az öreg csengő, ahogy Waldemar belépett. — Elnézést, a forgalom... — mondta lihegve. Müller átvette a skatulyákat, amelyeket Waldemar hozott, és az asztalra tette. — Holnap délre — vetette oda Müller. Waldemar bólintott és távozott. Ez így helyes. Minek a sok beszéd? Hisz bárki betoppanhat az üzletbe. Senkinek nem volt szabad még sejtenie sem, hogy Müller meg Waldemar között a szállító és vállalkozó viszonyon kívül egyéb kapcsolat is van. A szomszédok tudták, hogy a drogéria már évek óta minden szerdán öt árakor kapja az árut, és csütörtökön kettőkor vették át azt a szállítmányt, amit Müller küldött vissza. Tehát semmi feltűnő nem volt a dologban... Müller hatkor kivette a pénztárból azt a néhány márkát, amelyet a vásárlók ma otthagytak neki, hóna alá csapta a gyerekkrémes dobozokkal teli kartont, amelyet Waldemar hozott a többi áruval együtt, aztán bezárta az ajtót, és hazament. Nyomban vacsora után Müller úr elvonult a pincébe. — Szerda, az a férjem laboratóriumos napja — mondta egyszer Gertrud a barátnőjének. — Kísérletezem. Újfajta krémen dolgozom — így magyarázta Kari feleségének a rendszeres pincei tartózkodást. Ezért aztán az asszony nem is csodálkozott azon, hogy mindig egész karton gyermekkrémmel tért haza. Gertrudnak sejtelme sem volt, hogy férje ott lenn a pincében miket is művel. Stefant sem érdekelte egy csöppet sem a dolog. Müller annak idején kénytelen volt megszakítani vegyészeti tanulmányait, de ismeretei untig elegendőek voltak ahhoz, hogy szintetikus drogot állítson elő, amely akkortájt már elterjedt volt a piacon. Müller — mint rendszerint — bezárta maga mögött az ajtót, mielőtt még munkához látott volna. Kinyitott minden egyes krémeš tégelyt, mindegyikből kivett egy kanálkára valót, aztán valamennyibe tett egy kis zacskót, majd a masszát szépen elsimította. Már gyakorlata volt benne. Egy óra untig elég volt, hogy minden tégely újra visszakerüljön a kartonba. Waldemar holnap délben érte jön. Waldemar volt az egyetlen, aki tudta, hogy az illatszerbolt tisztességesnek látszó tulajdonosa tulajdonképpen drogot állít elő. Waldemar volt az elosztó. Útja során több megállója is volt. Ezeken a helyeken a tégelyeket komoly értékű bankjegyekre váltotta be. Müller leragasztotta a kartont. Még desztillálnia kell bizonyos készletet a jövő hétre, s már kész is. Ahogy az ebédlőbe lépett, az órájára pillantott. Tíz perccel múlott tíz óra. Az a haszontalan tehát nem tartotta be az utasítását. Müller az asszony mellé ült a televízió elé. Eljött a fél tizenegy, aztán a tizenegy is, de Stefan sehol. Gertrud egyre jobban aggódott. — Valami tan történt vele? — türelmetlenkedett. — Ugyan! — mondta nyersen a férje. — Majd tisztázunk vele mindent, ha megjön... S közben jókorát ütött öklével a tenyerébe. Ahogy eljött az éjfél és Stefan még mindig sehol, már az apja is nyugtalankodni kezdett. Idegesen járkált alá s fel a szobában. Egyszer csak megszólalt a csengő, többször egymás után... — Nincs kulcsa? — dünnyögte Müller magában, ahogy ment kinyitni az ajtót. Gertrud követte. Müller kinyitotta a bejárati ajtót. — Hol a ...? szólt, de aztán meghökkent. Két egyenruhás rendőr állt előtte. — Ön Müller úr? Stefan Müller apja? Müller bólintott. Szörnyű sejtelme támadt. Gertrud ijedt hangon kérdezte: — Valami... valami baja esett? Baleset? A rendőrök tanácstalanul néztek egymásra. — Semmi olyasmi, amire gondol — kezdte magyarázni az egyik rendőr. — A fiuknak semmi baja nem történt. Már úgy értve, hogy nem történt baleset... — Nyögje már ki végre, mi van! — kiáltott rá Müller. — A fiukat letartóztattuk. A többiekkel együtt megpróbált kirabolni egy rádió- és tévéboltot... Gertrud elsápadt. Kari szólni sem tudott. A rendőr ezalatt előkotort a zsebéből egy iratot: — Házkutatást engedély. Sajnos, át kell vizsgálnunk a házat. Lehetséges ugyanis, hogy a fiuk itt rejtett el némely holmit a korábbi zsákmányokból. Lehetnek drogok is. A lefogott banda két tagjánál ugyanis drogot is találtunk. Azzal intett a többi rendőrnek, akik a hážrelôtt várakoztak: Gyertek be, kezdhetjük! A ti gondotok legyen a pincei Vércse Miklós fordítása 30 A HÉT
