A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
ÉGTÁJAK G YURKO VICS TIBOR Péntek Elvétem már a tárgyakat. A lényeg elsikkad már a télből és a nyárból, az azelőtt okosra nézett képek hada most semlegesen vádol. Az azelőtt fölépített varázshegy most egycsapásra össze vissza omlik, s én így maradok véglegesen már egy betört világban és sorsom csomóit ki nem bogozva, ostobán, hanyatt, csak azt érzem, arcomra folyik lényed, akár a nap, a viasz és a lényeg, s csak bámulom az üres tárgyakat. A látványt ölte meg bennem szemed. Nem tudok látni, mióta rámnéztél, csak azt, ami testedből föllebeg, izgalmas fákkal lett tele a légtér, de belső fákkal, mik úgy nőnek egy hatalmas tájon, hogy az meg se látszik, zsúfolásig tele vagyok veled és nézlek, nézlek a megvakulásig. Tapogatom az arcod. Ez az arc. A végtelen. A minden arcok arca. Nem látom már, csak amit te akarsz, az ölelés zsákjába vagyok varrva, ezer öltéssel a húsomba szúr minden kis izmod, mint a tű. Mi szorít össze veled ily vadul? Szeretlek. Olyan egyszerű. Olyan közel vagy, hogy tested szöge egész a szemgolyómat éri, fordulnék, törnék kifele, de arcod elől nem tudok kitérni, el nem fordíthatom a fejemet, a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet, az arcomat szorítja a kezed, hogy ordítani tudnék — s csak szeretlek. Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted, Elhagytam árnyait és szögeit. A boldogságot. Holnap jön a péntek és testemet testedre szögezik. + Már lélegezni sem tudok. Merev pupillámat az egekre szögeztem, belémfúródtál, mint hegyes üveg, s én csüngök csak ezen az egy kereszten. Következik a végső Golgota. A kicsike, a helyi, az egyéni, mert kinek-kinek meg kell halnia ahhoz, hogy e világon tudjon élni. Következik az önfeláldozás. A látványtalan és őrült alázat, míg fölhasítja bőrödet a nyárs, a test pedig vergődik, mint az állat. És megreped a hegy. Csorog a vérünk, az üres éjben elhasad karunk. Csak az válthat meg, aki meghal értünk, csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk. — Ne, hagyja... A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból. Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. 90 éve született Illés Endre, a magyar széppróza egyik kiemelkedő alakja A HÉT 17
