A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
INTERJÚ Tisztázni a múltat a jövő érdekében BESZÉLGETÉS ÁDÁM MAGDÁVAL, A MAGYAR—CSEHSZLOVÁK TÖRTÉNÉSZ VEGYESBIZOTTSÁG MAGYAR TAGOZATÁNAK ELNÖKÉVEL Egyik előző számunkban röviden beszámoltunk a Magyar—Csehszlovák Történész Vegyesbizottság 1991. november 25—27-én Pozsonyban tartott XXI. ülésszakáról. Ádám Magdát, a vegyesbizottság magyar tagozatának elnökét a bizottság eddigi tevékenységéről, problémáiról, az évek sorén mindkét oldalon bekövetkezett szemléletváltásról kérdeztük. — Kérem, beszéljen a vegyesbizottság megalakulásáról, tevékenységének eddigi eredményeiről! — A vegyesbizottság 1959-ben alakult meg, tehát több mint harmincéves múltra tekint vissza. A kezdeti időszakot egyfajta hurráoptimizmus jellemezte, mert abból a tévhitből indult ki mindkét tagozat, hogy a marxizmus—leninizmus elméleti alkalmazása automatikusan megold minden problémát. Hiszen az "egyedül helyes elmélet" alapján a történeti fejlődést, a történeti folyamatokat csak egyféleképpen lehet magyarázni. Ez a tudománytalan szemlélet formális egységet hozott létre, amely gyakran a történelmi valóságtól távol álló elképzeléseket, magyarázatokat szült. Olyan egység alakult ki, amely ráadásul mindkét oldalon sértette a nemzeti érzékenységet. — Mondana néhány példát ezekre a tévedésekre? — Például Trianonra vonatkozóan a lenini formulára hivatkozva nagy általánosságban mindkét oldalon azt hangoztatták, hogy az igazságtalan imperialisztikus versailles-i békerendszer részét alkotta, ugyanakkor a kérdéskör lényegi megítélése magyar és csehszlovák oldalon mindig is különböző maradt. Tudománytalan szempontok, kívülről és felülről sugalmazott szempontok érvényesültek az Osztrák—Magyar Monarchia széthullását és az utódállamok létrejöttét eredményező folyamatok megítélésében is, amennyiben mindkét részről az oroszországi októberi forradalom jelentőségét hangoztatták, túlértékelve annak kelet-közép-európai hatását. — Mi a helyzet e tekintetben napjainkban? — A mostani ülésszakunkon is felbukkant egy régóta húzódó historiográfiai probléma, a csehszlovák—román—jugoszláv kisantant megítélésének kérdése. Mindezeknek a kérdéseknek a tisztázását a közelmúltig nagymértékben nehezítette az a tény, hogy számos történeti probléma politikailag aggályosnak, kényesnek, illetve tabunak számított. Ilyen volt hosszú időn keresztül a kisebbségi kérdéskör. Az 6 A HÉT az álláspont érvényesült, hogy a kisebbségek ügyét mindenki a saját országára vonatkozóan dolgozza fel, abból a tévhitből kiindulva, hogy a nacionalizmusok ellen mindenkinek saját portáján belül kell megvívnia a harcot. Ez azonban súlyos tévedés, hiszen a nacionalizmusok ellen úgy harcolni, hogy közben nem veszünk tudomást azokról a tényekről és forrásokról, amelyek azt táplálják, a rendkívül szoros kölcsönhatásokat az egyes nacionalizmusok között, reménytelen vállalkozásnak számított. Az 1960-as évek második felében mindkét ország történészei igyekeztek szakítani a dogmatikus szemlélettel, és a történeti valóságot sokoldalúan, differenciáltan tárgyalni. Ezek során természetesen felszínre kerültek az egymástól eltérő nézetek. Ekkortól kezdve szerepeltek a bizottsági ülések programjában a vitás kérdések is. Ezt a folyamatot az 1965-as csehszlovákiai események megzavarták, és a hetvenes években a csehszlovákiai történetírásban ismételten megjelent a dogmatikus-sematikus megközelítés. A bizottság tevékenysége hatvannyolc után három évig szünetelt. Ezt követően tudományos viták jellemezték a bizottság működését: kölcsönös szakmai tájékozódás, levéltári együttműködés, könyvek, folyóiratok cseréje, egyetemi oktatás stb. 1987 óta foglalkozott vegyesbizottságunk a történeti magyar családi, személy- és helynevek szlovák átírásának kérdéseivel, és a vita anyagát külön kiadványban is közreadtuk. Jóllehet ezekben a polémiákban reális elemek is voltak, valóságos eredmények helyett legtöbbször formális megoldások születtek. Ezt példázza a család- és helynevek kapcsán kialakult vita is, amelyben a magyar fél szakszerű és sokoldalú érveléssel támasztotta alá arra vonatkozó kérelmét, hogy a szlovák átírás ne vonatkozzék a bizonyítottan magyar etnikai névanyagra. A csehszlovák tagozat politikai érvekre és érdekekre hivatkozva ezt a kérést mint időszerűtlent figyelmen kívül hagyta. — Hogyan értékeli a mostani ülésszakot? Ön szerint hasznos volt? — Azt mondhatjuk, hogy vitákban gazdag ülésszak volt, amelyben már tükröződött a rendszerváltás utáni nyitottság és a szakma feiszabadultsága a politikai kötelmek és elvárások terhei alól. A bizottsági zárt ülésen a magyar fél szorgalmazta a formalitásoktól mentes együttműködési formák bevezetését, például előadók kölcsönös meghívását, külön tankönyvbizottság létrehozását stb. A tudományos ülésszakon a két világháború közti időszak olyan kérdései kerültek napirendre, amelyekről már korábban is rendeztünk közös vitákat, de azokon nem az egymástól eltérő vélemények nyílt és tárgyszerű ütköztetése volt a jellemző. Némely kérdéskörben éles viták alakultak ki, ezeket általában a szakszerűség és racionális megközelítés jellemezte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hangoztak el a tényeket figyelmen kívül hagyó, érzelmeken alapuló érvelések, vagy a problémákat nem eléggé árnyaltan és differenciáltan kezelő hozzászólások. Eszmecserénk azonban minden vitán felül hasznosnak bizonyult, sok kérdésben véleményünk — már csak a nagyjából közös forrásbázis egyre elterjedtebb ismeretének következtében is — jelentős mértékben közelített egymáshoz: így például a kisantant kialakulásában játszott francia szerepre vonatkozóan nyilvánvalóvá vált, hogy a kezdeti szakaszban Párizs ellenezte egy ilyen blokk létrehozását. Ezt a tényt ma már mindenki elfogadja. — A közelmúltban bekövetkezett politikai változások után — úgy tűnik—egyre több probléma merül fel mindkét oldalon, bizonyos történelmi eseményeket mindkét fél más-más szempontok alapján ítél meg. Milyen feladata lehet most a Történész Vegyesbizottságnak, egyáltalán van-e esély arra, hogy egyes kérdéskörökben azonos vélemény szülessen? — A politikai változások szakmánkban is elősegítik a reális nemzeti érdekeknek megfelelő, szabad tudományos kutatásokat és vitákat, ez akkor is így van, ha jelenleg a látszat ennek ellentmond, ha főleg a viták jellemzik párbeszédünket, hiszen a változások felszínre hozták mindkét országban az együttműködést már korábban is gátló és zavaró jelenségeket. Ebben a helyzetben a Történész Vegyesbizottságra komoly feladat vár: a tényeket tiszteletben tartó, politikamentes, ráción alapuló történeti munkákat kell készítenünk, és ezáltal saját eszközeinkkel megpróbálnunk befolyásolni a politikusok tevékenységét és a közhangulat, illetve a közvélemény formálását. A közös történelmi múlt valósághű feltárása és ábrázolása fontos a jövőbeni zavartalanabb együttműködés érdekében, annál is inkább, mert nincs más alternatívánk. MELAJ ERZSÉBET
