A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
SZABADIDŐ Chris Pollack Egy hang a másvilágról A telefon úgy berregett, mint egy megvadult csörgőkígyó. Felrezzentem. A üdére egy pillanatra elszállt. Valamit motyoghattam, és az órámra pillantottam. Éjfél múlott két perccel! Miért égnek a szobában a villanyégők? Whiskyszag a levegőben? Honnan? Mi történt? — William? Te vagy az? Esther beszél. Esther... Mintha hideg vizet öntetnének a fejemre! Mi ez? Esther telefonál nekem? — Wiliam? Nem felejtettél el? Te jó isten! Hogyan feledjem el azt, akit két évvel ezelőtt meggyilkoltam? Ilyesmit nem felejt el az ember... — Esther... — Netán rosszul érzed magad, William? Olyan furcsán beszélsz... történt valami? Ettől az ismerős hangtól megrohantak az emlékek, azok az emlékek, amelyeket nem sikerült belefojtanom az alkoholmámorba. Két éve szakadatlanul iszom. Az utóbbi hat hónapban Laura segítségével majdnem sikerült kitörölnöm az emlékezetből Esther arcát, s mindazt, amit vele tettem. — Nincs semmi bajom — mondtam. — Felébresztettél. Szörnyű álmom volt. Hogy vagy, Esther? Várj egy pillanatig... Letettem a telefonkagylót, és a cigarettásdoboz után nyúltam. Gyufa természetesen sehol. A fejem sajgott, amikor körülnéztem a szobában. Micsoda sivár kép. Megint leittam magamat, persze. Valóságos csatatér a szoba. Ez most nem érdekes. ESTHER! Esther megjelent! Minden gondolatom egykori szerelmem körül lebegett. Több mint két évvel ezelőtt alaposan beleszédültem, s bizony még arra is gondoltam, hogy elveszem feleségül. Kedves lány volt. Magas, a haja tűzvörös, szeme zöld, a hangja bársonyos, és nagyon szeretett. Azt hiszem, szeretett. Ritkán találkoztunk, s egy napon váratlanul bejelentette: szakít velem. — Esther... miért? Mit tettem? — Nem tettél semmi rosszat, drágám, de az út végére érkeztünk. Amikor találkoztunk... Nem is lett volna szabad találkoznunk. Már akkor volt vőlegényem. Meg kellett volna mondanom, hogy létezik egy Brian, de nem akartalak azonnal elveszíteni. Az esküvő előtt az ember elszórakozhat egy ideig valakivel, nem? Szép volt, jó volt, de te túl komolyan gondoltál mindent. Nem ezt vártam. Tetszel nekem, nem tagadom. S ez baj, tudod. — Szeretlek! Maradj velem. Az a Brian... — Az ember okos és előrelátó. A te vékonyka fizetésed nem versenyképes. Brian sokat nyújthat nekem... Erről van szó. — Ezt nem teheted velem! Nélküled egyszerűen képtelen vagyok élni! — Majd megszokod. Az idő nagy segítőtárs. Pokolba a férfibecsülettel, a gőggel. Letérdeltem a lába előtt, és rimánkodtam. Könnyek között motyogtam, hogy ne hagyjon magamra. — William... ez nem fair — mondta hidegen a lány. — Ne akadékoskodj! Ekkor megütöttem. Csak egyetlenegyszer! Dühösen és szomorúan vártam, hogy felálljon, de Esther nem mozdult. Ijedten megérintettem a vállát. Jócskán beittam aznap. Lassan-lassan magamhoz tértem. Megöltem a lányt, igen, megöltem. Megragadtam a karját, és behúztam a fürdőszobába. Befektettem a fürdőkádba, és a fejére eresztettem a vizet, majd elmenekültem. Két évig csak menekültem. Egyik városból a másikba. Végül találkoztam Laurával, aki azonnal a segítségemre sietett. Majdnem sikerrel járt a mentési akció, de most ez a váratlan telefon... Esther hívása. Mit jelentsen mindez? — Esther — mondtam a készülékbe. — Akkor éjjel... Santa Barbarában... meg tudsz nekem bocsátani? — Ne okold magad semmiért. Elhagytál, rendben van, magam vagyok az oka, hiszen csúnyán elbántam veled. — Ma sem tudom, mi történt akkor... — Mindketten hullarészegek voltunk. Csak arra emlékszem, hogy Brianról beszélgettünk... a többi? Elszakadt a film, érted? Ekkor mentél el. Én a fürdőszoba felé tántoroghattam, mert a kádban tértem észhez. Majdnem belefulladtam a vízbe. Mindezt azonban adjuk át a feledésnek, drágám. Nem is kérded, miért hívtalak fel?! Nyugodtabban kezdtem lélegezni. — Brian halott! Repülőgép-szerencsétlenség! William... én most gazdag örököse vagyok. Nem gazdag, hanem mérhetetlenül gazdag. Minden az enyém... és a tiéd... ha akarod. — Sajnálom, Esther, igazán sajnálom, de ... Ebben a pillanatban megvillant előttem Laura jóságos arca. Ezek után egyszerűen dobjam el? Hiszen visszaadott az életnek. Nem, ezt nem tehetem meg. — Esther... Meg kell mondanom, hogy van egy lány, akit... — Mindent tudok. Laura Lennos, szociális munkás, és a jóság tündére. Te vagy a kedvence. Elhatározta, hogy megment. — Mindent tudsz? — Minden olyan egyszerű, William. Amióta Brian meghalt — van ennek vagy három hónapja —, állandóan a nyomodban vagyok. — A nyomomba szegődtél? Mi okból? — Kíváncsi voltam. Hol vagy, mit csinálsz... — Én vesztésre születtem, és továbbra is a vesztesek táborában ácsorgók. Most is, Olyan nagyon szeretem, s most visszatértél, felkínálod a szerelmedet, de ón nem fogadhatom el. — Laura miatt? — Miért nem akarod megérteni a helyzetet? — Te tisztára bediliztél! — Meglehet. Ez a nő rendbe hozta a lelkivilágomat. Egyre ritkábban nyúlok a pohár után. — Tehát te nem tudod? Laura nem mondta el? 30 A HÉT
