A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
ÉVFORDULÓ PAUSZTOVSZKIJ NÉMETH LÁSZLÓ (RÉSZLET) Pausztovszkijnak, mint a Csillagok, s A pilóta naplója egyes helyei is bizonyítják, sikerült azokat a témákat megtalálnia, amelyekkel a didaktikus sémákat elkerülhette, s a maga költői tarisznyájának a megoldására módot talált; igazi nagy müve azonban az Életem regénye lett, akkorra már a szocialista realizmussal eltelt kor is megérett, megéhezett egy ilyen, elsősorban irodalmi természetű bőség méltánylására s élvezésére. Pausztovszkij igen-mondása és hovatartozása a Nagy várakozások korá-ban sem támaszthat kétséget — csodája azonban a nagy viharokon át lebegő költői rakomány győztes befutása. A Gorkijok leszármazottai közt egy csehovibb vonal képviselője, akinek fiatalkori regényeiben is örömmel fedeztem fel, a kapitány olvasmányai közt, a Jeszenyin nevét, egy bölcsebb, magával takarékoskodó, prózaíró Jeszenyinét, ez az, amire a családfáját keresve az életrajza közben gondoltam, s furcsamód egy magyar íróra, Krúdyra is — egy Krúdyra, aki nem oldotta fel annyira stílusát, a kis dolgokra irányította figyelmét s roppant emlékezetét. A kötet a februári forradalom kitörésével kezdődik, s a NEP-korszak elején ér véget; a szerző mint kezdő újságíró, a moszkvai népgyűlések riportere jelenik meg, s mint a Tengerész című ogyesszai lap különtudósítója indul el a hajótemetőből kivontatott s összeállított Gyimitrijen, majd, hogy azt a vihar összetörte, a Pesztyelen (a fehérek elhajózása után ez volt a fekete-tengeri kereskedelmi flotta) körülbelül ugyanarra az útra, Szevasztopol, Jalta, Batom felé, amelyen Baturic kutatta a naplót. Közben csaknem áldozatává lett a moszkvai forradalom utójátékának a vörösök és junkerek csatájában, belekeveredett az eszer fölkelésbe, megtette az utat a bandáktól hemzsegő semleges övön át a németektől megszált Ukrajnába, ahol az anyját s csaknem vak nővérét hagyta. Kijevben mint egy német vénkisasszony albérlője ismerte meg a városon átcsapó hullámokat, a hetman Petljura uralmát, a bolsevikokat, Gyenyikin seregét, kétszer őt is elkapja az ár, egyszer a hetman vezényelte ki serege fölbomlásakor a lövószárokba, másodszor a bandavezérségből a kivégzés előtt vörösparancsnokká felcsapó őrült Antoscsenko záratta be öt a Nyikola-erődbe, az akkori, érzése szerint kozmikus sötétségbe. Délen át jut el Ogyesszába, korrektornak áll be egy laphoz, ott van, amint Gyenyikinók hajói a menekülőkkel megtöltve úsznak ki a kikötőből, a szovjet óra alatt előbb egy élelmezési kormánybiztoshoz lopja be magát tudósítónak, néhány entellektüel társával, aztán a Tengerész című napilapnál talál menhelyet s érdekes munkatársakat, figurákat, hogy az éhséget, rekvirálásokat átvészelve, a hajót széthúzó vihar után az új hajó, a Pesztyei jaltai pihenője alatt, a banditáktól hemzsegő éjszakában a regény utolsó oldalán véletlenül, de jelképesen épp Csehov hajdani háza elé jusson. A forradalom és polgárháború évei, amelyekben néha mintha kozmikus sötétségbe rohant volna az ország, a nélkülözés és veszély szinte állandósul, s az ember mégis többet mosolyog, mint borzad közben, s nem az ínség, hanem a gazdagság, nemcsak a leíró, de a leírt dolgok, emberek és ország gazdagsága, ami körülveszi. S ez nem valami visszavetítés, politikai Dichtung und Wahrheit eredményei. Az író politikai fejlődése igen egyszerű, s kevés szót kíván ebben a kötetben. A régi orosz értelmiségben csalódik, de ez még nem jelentett annyit, hogy abban az időben teljes egészében elfogadta volna az októberi forradalmat: "Sok mindent magamévá tettem belőle, mást meg elvetettem, különösen azt, amiben a múlt kultúrájának semmibe vevését véltem fölfedezni." Egy kicsit ő is "azok közé tartozott, akik sodortatták maguk az eseményekkel, egyetlen vágyuk volt: minél tovább élni, hogy meglássák, merre fordul a történelem". A végén már látja: ifjúságát, nemesebb törekvését, jó szándékát is el tudja helyezni benne. Magát a folyamatot nem elemzi, nem a sodrását írja le, millió apró tényt, azt, ami sodorja... A könyv derűje nem is az emlékezésből ömlik, az agyunk birtokává vált élmény, akármilyen az, megszépítő tulajdonságából — elsősorban legalább nem abból. A világot mohó vegyi affinitással felszívó elme enyhe mámora az, ami a könyvet átjárja — érzéki boldogság, ami az emlékek legapróbb részletét is megőrizte. Moszkvában az újságírók kávóházában ismerte meg Scselnyikovot, a fáradhatatlan, furfangos könyv- és kéziratgyűjtőt, ő terelte figyelmét a forradalmi idők derekán a Kelet felé; Kelet-imádatá-14 A HÉT
