A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
GONDOLKODÓ Nyitás keletre Néhány adalék és gondolat az Anyanyelvi Konferenciáról A "magyar—magyar" szóösszetétel — amelyet negatív metaforának neveztem el magamban — nem régi keletű. Azt hiszem az 1989-es kecskeméti tanácskozáson született meg, az akkor még másként meglévő szétszórtságunk valamiféle feloldásának szándékával. De ebben nem vagyok egészen biztos, hiszen az akkori tanácskozásnak csak a második félidejében, zárószakaszában lehettem volna jelen. Akkor — 1989 nyarán — egy éjfél utáni telefonhívás riasztott fel álmomból azzal a meghökkentő kéréssel, hogy vállalnám-e az Anyanyelvi Konferencia társelnöki tisztségét. A kérdésre valami olyasmit dadogtam a készülékbe, hogy az ilyen megtisztelő felkérést nem illik elutasítani... Másnap már Kecskeméten voltam. A többórás autóúton aztán volt időm eltöprengeni tájékozatlanságom kuszaléka, s a mi sajátos közép-kelet-európai helyzetünk felett. Hogy miért? Mert tudtam én már arról korábban is, hogy van a magyaroknak világszövetsége, meg hogy létezik az Anyanyelvi Konferencia, de a szervezetek vagy szövetségek atlantiszi távolságra voltak tőlem. De nemcsak tőlem, ez nyilvánvaló, hanem az utódállamokba kényszerített magyar etnikumoktól általában is. A Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia 1989 előtti idejében Szlovákia, Kárpátalja, Románia, Jugoszlávia magyarsága más megítélés alá esett, mint a nyugati diaszpóra. "Hivatalosan" ebben a térségben a magyar nemzeti kisebbségek helyzete "rendezett" volt. Emberi és nemzetiségi jogaink milyensége szigorúan az adott ország belügyének számított, s abba beavatkozni nem illett. Ebből következett az a számomra felfoghatatlan és abszurd helyzet, hogy magyarként — bárha kisebbségként, vagy főleg azért! — nem lehettem tagja például a Magyarok Világszögetségének?! Micsoda illetlenség lett volna tőlem valamiféle védelmet keresni a folyamatos és tágas internacionalista összeborulások közepette! Ha mégis veszem magamnak azt a bátorságot, azon nyomban rámsütik a narodnyikság bélyegét. Később a nacionalizmust, s még később az irredentizmust. Pedig voltak helyzetek, amikor okkal s joggal igényeltük volna akár nemzetközi szinten is a "magyar—magyar" támogatást egy-egy vészhelyzetben. Kassa és Kecskemét között valami ilyen, vagy ehhez hasonló összegzésre jutottam magamban, ami ugye, majdnem a semmivel egyenlő. így aztán inkább csak sejtettem, mintsem tudtam, mi felé indulok. Kétségeim nem abból fakadtak, hogy az Anyanyelvi Konferencia által megszabott feladatokat el tudom-e végezni, hanem abból, hogy elvégezhetők-e azok egyáltalán. Mert akkor még állt a berlini fal. Csehszlovákiában fennen hirdették a "reális szocializmus" mindenhatóságát, s Romániában is sziklaszilárdnak tűnt a diktátor hatalma. A magyarországi reformokat ezekben az országokban veszedelmeseknek és károsoknak találták, s mélységesen elítélték. így abból a politikai helyzetből, amely 1989 nyarára kialakult ebben a térségben, sejteni is alig lehetett, hogy mi várható. Ahogy aztán Kecskeméten tapasztaltam, az Anyanyelvi Konferencia tanácskozásának középpontjában is a "mi várható?" kérdése került. Ebben a kérdésben valamiképpen benne rejlett a változás és a változtatás majdani lehetősége: Nyitás keletre, a magyar nemzeti kisebbségek irányába. A változás a szervezet belső megújulására irányult, a változtatás pedig a negyven év óta kirekesztett magyar etnikumok nyilvános fölvállalására. Az akkor és ott megfogalmazott szándéknyilatkozat bevezető mondata azt egyértelműen bizonyítja: "Az Anyanyelvi Konferencia autonóm, demokratikus nemzetközi mozgalomként kívánja folytatni munkáját." A változás és a változtatás szándékát a nyilatkozat tovább nyomósítja, amikor a tennivalókat konkretizálja: ”...a magyarországi, a szomszédos országokban élő kisebbségi és a nyugati országokban élő magyarság ismert személyiségei közül munkabizottságot kór fel, amely... az 1990-es év közepéig benyújtja az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének a mozgalom megújítását szolgáló javasalatait.” Ez a munkabizottság később a "25-ös bizottság" néven kezdte meg tevékenységét. Az 1990. augusztus 1-jén elfogadott jelentésében — valóban széles körű konzultációk alapján — az alábbiakban jelölte meg a mozgalom helyzetét és feladatait: "Az Anyanyelvi Konferencia eddig végzett munkája mellett a jövőben fokozottabban és határozottabban támogatja a szomszédos országokban kisebbségi helyzetben élő magyarság anyanyelvi kultúrájának és nemzeti tudatának megtartását, illetve fejlesztését. Ebben a tevékenységben nagymértékben támaszkodik a Magyarországon és bárhol másutt élő magyarságra. Az összmagyarság egyetemes nemzeti felelőssége és kölcsönös szolidaritása alapján minden téren szervezi és fejleszti a "magyar—magyar" kapcsolatokat. Fenntartja és fejleszti a nyugati szórványmagyarság körében végzett eddigi munkáját." A tennivalók és feladatok ilyetén való sűritménye megitélósem szerint új minőségi helyzetet teremtett, és megadta a cselekvés lehetőségét is. Az Anyanyelvi Konferencia közelgő esztergomi tanácskozása előtt tehát az a kérdés, hogy az elhatározásainkból, szándékainkból mit és mennyit sikerült megvalósítani? Hogy a "nyitás keletre" meghozta-e az eredményeket, amelyeket vártunk? Naivság lenne azt hinni, hogyegy szándéknyilatkozat vagy feladatmeghatározás máról holnapra valósággá válhat. Még ha kedvezőek a föltételek — politika, gazdaság, kapcsolatrendszer stb. —, akkor is sok időt és még több erőfeszítést igényel az ilyen méretű vállalkozás elindítása s eredményessé tétele. A mi tájainkon — a volt szocialista térségben — azonban az imént jelzett föltételek egyáltalán nem nevezhetők kedvezőeknek. Ennek ellenére a "25-ös bizottság" jelentésében meghatározott új feladatok teljesítése megindult. A magam részéről elsőrendű föladatként a magyar nemzeti kisebbségeknek az Anyanyelvi Konferencia munkájába való mihamarabbi bekapcsolást éreztem. Mégpedig azért, mert ennek megvalósítása komoly lendületet adhatna az Anyanyelvi Konferenciának. Ezért javasoltam, hogy vegyük fel a kapcsolatot az egyes utódállamokban működő magyar nemzetiségi szövetségekkel, könyvkiadókkal, az ott lévő magyar egyetemekkel, tanszékekkel, írói egyesületekkel. Továbbá javasoltam bekapcsolni az Anyanyelvi Konferencia tevékenységébe az egyes magyar etnikumok rokonjellegű rendezvényeit, s e rendezvényekre kölcsönösen meghívni, illetve kiküldeni előadókat, művészeti együtte-4 A HÉT