A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-17 / 3. szám

ELLEHETETLENÜLÉS

Azt hiszem a címül választott szó némi magyarázatot kíván. Ezzel a kifejezéssel illetik újabban azt a helyzetet vagy állapotot, amely annyira reménytelen, hogy már külső beavatkozással sem igen változtatható meg. Rádióban nyilatkozgató gazdasági szakemberek kedvenc szava ez, én is tőlük hallottam először. Bevallom töredelmesen, rettenetesen csúnya szónak tartom, az ilyennek kár volt megszületnie. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy az a jelenség, amit jelöl, valóban létezik, és pillanatnyilag sem találóbb, sem pedig "szebb" szavunk nincs rá. Persze a legjobb megoldás az lenne, ha nem a szót, hanem magát a jelenséget sikerülne valahogyan kiirtani, csakhát ahogy elnézem, az efféle reménytelen helyzetek nemhogy fogyóban lennének, hanem még lendületesen szaporodnak is. Legutóbb például éppen egy

— az oktatásügyünkkel foglalkozó

— tanácskozáson éreztem az ellehetetlenülés állapotát. Az összejövetelt a Diákhálózat "szervezte", és meghívta oda a magyar társadalmi szervezetek és politikai mozgalmak képviselőit: fejtsék ki véleményüket a szlovákiai magyar oktatásügy helyzetéről, és körvonalazzák idevágó elképzeléseiket a továbblépés hogyanjáról...

Nem vitatom a kezdeményezők jószándékát, hiszen az a felismerés késztette őket cselekvésre, ami egyre inkább nyilvánvaló: az a helyzet, ami a szlovákiai magyar oktatásügyben kialakult tovább már nem tűrhető, sürgősen tenni kell valamit a magyar iskolák és a magyar tanárképzés megmentése érdekében.

Felvetődik a kérdés: miért a Diákhálózat volt a kezdeményező? Miért nem egy szakmai szövetség, nevezetesen a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezte ezt az összejövetelt? A kérdés így csupán részben jogos. Tudomásom szerint az SZMPSZ már többször is felvetette és megvitatta ezeket a problémákat, de ennél többre nemigen futotta az erejéből, mert azokban a hivatalokban, ahol a gondokat orvosolni vagy legalább enyhíteni tudnák, eddig nem nagyon talált értő fülekre. Az iskolaügyi minisztérium nemzetiségileg vegyes területeket "igazgató" főosztálya nem különösebben aggódik a magyar iskolákban egyre inkább krónikussá váló pedagógushiány vagy az anyagi nehézségek miatt, hiszen sokkal magasztosabb küldetése van: felmérést kíván készíteni a magyar tanulók szlovák nyelvtudásáról és újra akarja államvizsgáztatni a szlovák szakos (de magyar nemzetiségű) pedagógusokat. Ezt maga a főosztályvezető jelezte egy sajtóértekezleten, ahol a rossz nyelvek szerint a Matica Slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt képviselőinek társaságában jelent meg.

Nyitráról is csak a panaszok jönnek, jó hír szinte egy sem. A pedagógiai főiskola vezetői önkényeskednek, a dókán az időt húzza, a tanszékvezetők szabotálnak etc. etc. Mi meg tehetetlen dühünkben káromkodunk és átkozzuk a sorsot, hogy ilyen helyzetet teremtett nekünk. Úgy érzem azonban, hogy ez a helyzetkép nem pontosan fedi a valóságot. Nem vitatom bizonyos körök vagy személyek rosszakaratát, esetleg gáncsoskodásait, de vajon mi valóban mindent megtettünk annak érdekében, hogy ügyeink jobbra forduljanak? Mivel magyarázható például az, hogy a Pedagógusszövetségnek mind a mai napig nincs alapszervezete a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán? Az SZMPSZ munkájába jóformán egyetlen magyar nemzetiségű főiskolai vagy egyetemi oktató sem kapcsolódott be aktívan ez idáig, hogyan várhatjuk el akkor a szövetségtől, hogy eredményesen hadakozzon a magyar tanárképzés ügyéért? Sok pedagógus beéri a siránkozással és a másokra mutogatással, ahelyett, hogy a sarkára állna és cselekedne. Tudom ón jól, hogy nincs kiszolgáltatottabb a tanítónál, akinek a munkájába mindenki beleszólhat, s akit a felettesei és a szülők egyaránt zaklathatnak. De az ég szerelmére, be kellene már végre látniuk, hogy elsősorban tőlük függ, hogyan alakulnak a dolgok.

Többször is kísérlet történt egy ún. Oktatásügyi Tanács létrehozására. Jellemző, hogy ennek a felállítását nem a Pedagógusszövetsóg szorgalmazta, sőt, úgy tudom, hogy tiltakozott ellene, hiszen szakmai kérdésekben önmagát tartotta egyedül kompetensnek; egy ilyen tanács

megkérdőjelezte volna nemcsak a szövetség illetékességét, hanem tevékenységének eredményességét is. A Csemadok OV és az Együttélés Intéző Bizottsága sem tartotta indokoltnak, hogy az SZMPSZ mellett egy Oktatásügyi Tanács is létrejöjjön, de a legutóbbi "multilaterális" megbeszélés arról győzött meg, hogy mégiscsak hasznos lenne egy olyan fórum létrehozása, ahol a különböző szervezetek és mozgalmak képviselői információkat cserélhetnének. Kiderült ugyanis, hogy az egyes szerveződéseknek fogalmuk sincs arról, hogyan vélekednek a többiek a felvetett problémákról. Azt is megtudhattuk, hogy egyik-másik csoportosulás — hogy úgy mondjam a saját szakállára — már tett is néhány (nem mindig átgondolt és szerencsés) lépést. Ezek a partizánakciók azonban nem sok sikerrel kecsegtetnek, itt valóban összehangolt és erőteljes offenzívára van szükség. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az illetékes kormányzati szervek valóban tisztán látják a problémáinkat és tájékozottak a követeléseink lényegét illetően. Az önálló magyar egyetemről is csak annyit tudhattak, hogy kellene nekünk, de hogy miféle egyetemről is lenne szó, azt alighanem eddig még egészen pontosan senki sem magyarázta el odafent. Igaz viszont, hogy a tanügyi tárca sem tett sokat annak érdekében, hogy kellőképpen informált legyen. Mereven ellenzi azt is — egyelőre —, hogy a nemzetiségi oktatásügy irányítását maguk az érintettek vegyék a kezükbe. Persze a teljes igazsághoz tartozik az is, hogy mi sem foglaltuk pontokba még idáig, hogyan is képzeljük el oktatásügyünk önigazgatását. Szóval ide-oda pattog a labda, folyik a pingpongcsata, de sajnos a mérkőzés kimenetele, úgy tűnik nem a számunkra lesz kedvező.

Őszintén megvallva, nem látom elég világosan, mi lehetne itt a megoldás. Az emberek elfáradtak és beleuntak a hiábavaló küzdelmekbe. A hajdani lelkesedés mára szinte teljesen elpárolgott, politikusaink pedig roskadoznak a vállukra rakott terhek alatt. Azt hiszem, ma már ők is pontosan tudják, mi is az az ellehetetlenülés.

LACZA TIHAMÉR