A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
ÉGTÁJAK OTTLIK GÉZA Iskola a határon (részlet) Hosszú volt az ősz, és nem történt semmi. Kedden délután gyakorlat volt, szerdán ebéd előtt szabadkézi rajz, csütörtökön vívás, pénteken fürdő. Schulze-Bognár. Bognár- Schulze. Merényiók. Eltelt egy hét, nőttünk egy millimétert. A lépcsőfokok koptak egy millimikront. Medve másképp hordta a sapkáját. Colalto újrakezdte a hiánycédula gyűjtését. Nem történt semmi. Szombaton megint gyakorlat volt, vasárnap mise. Nekünk kálvinistáknak meg az evangélikusoknak és az unitárius Gereben Énoknak protestáns istentisztelet a fizikateremben, ahol lépcsőzetesen emelkedtek hátrafelé a padsorok, majdnem a mennyezetig. Medve fogdában ült. A következő vasárnap pedig kórházban volt. Nélküle énekeltük a zsoltárokat, dicséreteket. "Térj magadhoz, drága Sion." "Mint a szép híves patakra." Egy komoly képű negyedéves harmóniumon fújtatta, lent, a szertárba vezető ajtó mellett; s mialatt a pap prédikált, a körmét rágta. Aztán Schulze vitt bennünket kincstári sétára ebédig. Egyszer láttuk megint Kovách Garibaldit a feleségével kifelé menni a főallén. A szökőkút medencéjéből már kiszedték az aranyhalakat, leeresztették a vizét, telehordták száraz avarral, és bedeszkázták télire. A csuklógyakorlatot néha a földszinti és emeleti folyosókon tartották, villanyfénynél, de legtöbbször, ha nem esett, a főépület előtt, ahol a kapu két lámpája és a sétányok vasoszlopos lámpái világítottak, elég gyengén. Ha köd volt, alig lehetett látni, és az ember lazsált, kihagyta a vezényelt gyakorlatokat. Medve nem hagyta ki; örült, hogy nem látják, és a ködben nem tudják róla, hogy végrehajtja a vezényszót. Ez sokkal könnyebb volt. Engedelmeskedni sokkal könnyebb. Fáradtság nélkül, erélyesen és vidáman csuklózott, s nem úgy, mint amikor látták. Kényelmes volt szót fogadni, és szinte jólesett kipróbálnia rendesen a gyakorlatokat. Nem fenyegette az, hogy félrevezető lesz a viselkedése, hiszen nem látták. Már rég nem a szégyenkezés tartotta őt vissza a buzgó engedelmesség látszatától, hanem csak az öntudatlan irtózása a hazug magatartástól, a hamisságoktól, amikbe amúgy is fájdalmasan belekeveredett. Két óv múlva egy Edelényi nevű fiatal századost kaptunk fizikatanárnak, s a rokonszenves, borotvált képű, magas termetű Edelényi délutánonként külön előadásokat tartott nekünk a csodálatos, új találmányokról, a rádiótelefonról. Bele volt lelkesedve, egy soklámpás vevőkészüléket is épített a fizikaszertárban. Medvét rögtön nagyon érdekelni kezdte a dolog, és egyre többet járt a százados nyakára különféle kérdéseivel. A bécsi adó már működött, s a karácsonyi szabadságról sokan, Medve is, alkatrészeket hoztak magukkal, hogy detektoros rádiót csináljanak. Edelényi százados szívesen vette az érdeklődést, de Medve kérdéseit egyszer megsokallta — talán alkalmatlan időben zaklatta éppen —, s ha nem is éreztette vele, hogy tolakodó strébernek tartja, mindenesetre kissé tartózkodóbban válaszolt neki, mint máskor. Aztán kitessékelte a szertárból. Medve döbbenten eszmélt rá, hogy milyen émelyítő, bizalmaskodó, talpnyaló szerepet játszik; legalábbis így lehet értelmezni a viselkedését. Annyira bántotta a dolog, hogy abbahagyta az egész rádiózást, pedig hetek óta boldog volt a készülő masinájával. A sok semmi közt ebből már majdnem lett valami: egy detektoros rádió; aztán ez is semmivé vált. A fizikaórákon ettől fogva ugyanolyan kelletlenül és közepesen felelt, mint a történelem- vagy a németórákon. Czakó lelkes és buzgó volt, Tóth Tibor vallásos, szorgalmas. Drágh önérzetes és kötelességtudó. Zámencsik legalább gyáva. Őszinte volt a viselkedésük, s nagyjából a többieké is, Medve úgy érezte. De ha ő feszesen, katonásan, legjobb tudása szerint hajtja végre a vezényszavakat, az hamisság, undoritó hazugság lett volna, mert beleegyezést fejez ki. Erre nem vitte rá a lelke. Vagy ha a lelke gyáván bele is ment volna, a teste nem fogadott szót neki. Kivéve, ha az emeletmagas fenyők és tuják mögött állt a rajuk, s a hajnali csípős ködben nem látta ót senki. Fekete éjszaka volt a csuklógyakorlatokon, s egyre hidegebb. Egy-egy tiszt érkezett a városból, prémgalléros köpenyben; ilyenkor szállingóztak be az intézetbe; a főallé felől fel-felparázslott a cigarettájuk. Az erős levegő torkunkra fagyasztotta az álmosságot. Az étterem ablakai bepárásodtak a kakaógőzben, még mielőtt betódultunk volna és teleleheltük volna. Sorakozó. Jobbra át. Bevonulni. Felvonulni. Levonulni. Rugdostuk egymást ülepen. Álmosan és éberen, józan gyávasággal, ábrándok nélkül, tudtunk már mindent, és mégis, mégis vártunk valamit. Esett. Csupa sár volt minden. Bele kellett térdelnünk, bele kellett hasalnunk a sárba. A kitisztithatatlan bakancsokhoz csatlakoztak esténként a kikefélhetetlen köpenyek, nadrágszárak. Merényiék Schulze mintájára fiókellenőrzést, éjjeliszekrény-razziát tartottak a Bognár-napokon, és hol az egyikünktől, hol a másikunktól' raboltak el valamit, főként az ennivalókat. Vártunk valamit, s nem történt semmi. Lebbencsleves volt ebédre. Stefánia-sült tarhonyával és császármorzsa. Németből dolgozatot írtunk. "Hahminckilenc" — mondta Colalto egy reggel. Medve leülte a két napot, aztán nemsokára valami kelése támadt, szörnyen megdagadt a fél arca, és kórházba ment. Kalugyerszkynek pedig, Matej barátjának, Gereben kiverte a bal szemét, tényleg véletlenül, a falikörzővel; bevitték a megyei székhelyre, de a látását, úgy látszik, nem lehetett megmenteni, s amikor visszajött, fekete kötést viselt keresztbe az arcán, mint egy kalózvezór, és tűrhetetlenül hencegett vele. Sokszor gulyásleves volt ebédre, vasárnap rendszerint fánk, máskor bukta, káposztás kocka. A bundás kenyeret szerettük. Bognár olykor nekirontott valakinek, és az orránál fogva nekinyomta a falnak. Nem történt semmi. Régen, amikor még a Lágymányoson jártam elemi iskolába Halász Petár barátommal, és a világ tele volt gazdag, változatos lehetőségekkel: a szívem mélyén akkor is mindig vártam valamit. Magam sem tudtam, hogy mit, de valami jó dolgot. S ha leltárt csináltam, hogy mi az, ami megéri a mindennapos felkeléseket, lefekvéseket, öltözködéseket, mosakodásokat meg a többi kellemetlenségeket, ezek nélkül a lappangó változások nélkül kevés lett volna az összeszámolható jó dolog ahhoz, hogy 16 A HÉT
