A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám
zodik, s hogy főleg önmagához igazodik, azaz mint változás nem leképzése egy más jellegű változásnak, hanem szerves és autonóm viselkedése az Egész részének, amely Egész ebben a vonatkozásban a Világegyetemmel egyenlő. El kell mondanunk..., el kell mondanunk..., mennyi mindent el kellene mondanunk és főleg újra kellene mondanunk az irodalomról! Mert igen, a rendszerek s rendszerváltások az igazi irodalmat közvetlen nem befolyásolják, de azt, hogy mit lehet az irodalomról mondani és elmondani, azaz az irodalom mindenkori értelmezését egyenesen meghatározzák. Nálunk hosszú évekig, évtizedekig hangosan csak azt az irodalomértelmezést lehetett népszerűsíteni, vitatni, esetleg itt-ott módosítani, amely feltehetően a debreceniek kérdését is ihlette, s amely értelmezés ismérvét fentebb a közvetlen társadalmi meghatározottságban jelöltük meg. S ha nem azt népszerűsítettük, ha nem a kánont fújtuk, a karaván akkor is haladt tovább. Aztán jött a glasznoszty s a rendszerváltás. s az ellenzéki irodalom lett a kánon. S most előttünk a feladat: el kell mondanunk, hogy az irodalmunk fő sodra nem a rendszerek és elienrendszerek medrében folyik, s meg kell határoznunk a fő sodort és a fő sodor medrét. S nem lesz könnyű a dolgunk, mert a rendszerek és ellenrendszerek medre mellett a különböző formaiskolák és elleniskolák is mély medret vájtak maguknak az irodalomtudatnak nevezett löszben, s a két meder megtévesztően sokszor keresztezi egymást és ömleszti egymásba a tartalmát. De talán eligazít bennünket, ha tudatosítjuk, hogy civilizációnk posztindusztriális, sőt, "poszthisztoriális" szakaszában már a formaellenzékiség, a különböző irányzatok egymásra következő triádája sem időszerű, hogy az atomcivilizációs sír szólón, amelyben már nem "egy nemzet", hanem az egész emberiség készül "elsüllyedni", nem a tovább lépés, nem az előző szakasz meghaladása, hanem a "megállj!" parancsa, s a megtett út szemünkbe fogása, a volt-idő és volt-kultúrák leltárba szedése a program. Azt hiszem, ezt az irodalmi leltározást nevezik sokan posztmodernnek. Én az irodalom igazi rendszerváltásának nevezném. Csakhogy ennek a rendszerváltásnak nem sok köze van az 1989-es és a hozzá hasonló társadalmi fordulatokhoz, a 89-est ráadásul jó negyedszázaddal meg is előzte. S számunkra ennek a lő sodornak a szemrevételezése itt, Kassán, a magyar nyelvterület peremén azért lenne különösen érdekes, mert mint már annyiszor a magyar irodalomban, ez az újító ár is peremvidékről indult. Tandori Dezső még nem vette át a 60-as évek közepén PEN-díját (s első kötete is csak 1968-ban jelent meg), mikor az újvidéki Tolnai Ottó Homorú versekje 1963-ban már bejelenti a "rendszerváltás" igényét. S következik az erdélyi Szilágyi Domokos Szerelmek tánca című kötete s elegáns újklasszikus iskolája 1965-ben, s ugyanabban az évben kezdi közölni a pozsonyi Cselényi László is a párizsi Magyar Műhelyben elemeire bontott civilizációnk lexikonát, az Összefüggések... szövegeit. Három név az irodalmi rendszerváltás elejéről, s mind a három peremvidékeink képviseletében! Hogy később a fő sodor úgy alakuljon, hogy a 70-es és 80-as években a budapesti Esterházy Péter, a pozsonyi Grendel Lajos és mondjuk az erdélyi Egyed Péter már egyszerre tágítsák, mélyítsék a medret. Kedves Barátaim, próbáljuk itt most közösen ezt a fő sodort a rendszerváltás, de az irodalmi rendszerváltás kezdetétől napjainkig felderíteni s becserkészni; azt hiszem, ez lehet nekünk, irodalmároknak az egyedüli feladatunk. S közben esetleg figyelembe vehetjük és tovább gondolhatjuk azt a tényt, is, amit Kassáról és irodalmunk "peremvidékének" újabbkori irodalmi szerepéről mondtam. Elhangzott az 1991-es Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon —HMM— GONKOLKODÓ A HÍD KIADÓ HAGYATÉKA Lám — őszinte örömömre —, a neves irodalomtörténész, Turczel Lajos is megemlékezett a kilenvcenóves Dallos Istvánról (A Hót 46. szám), és a "toll napszámosának" nevezte a nyitrai írót. Am nem feledkezett meg a társ, Márton völgyi László (1910—1985) nevének említéséről sem, noha neki nincs most kerek évfordulója. Valamivel előbb, az A Hét 44. számában (Temetőkert a Zsibrica tövében) írtam a Híd Kiadó szerkesztőiről, illetve Dallos Istvánról, és úgy fogalmaztam, hogy könyvtára s kéziratai elvesztek, a zúzdába, papírgyűjtőbe kerültek. Nemsokkal a cikk megjelenése után Dallos István hagyatékának ügyében felhívtak telefonon. Mártonvölgyi László lánya, Márta asszony volt a vonal végén és tájékoztatott, hogy Dallos István "szellemi kincsei" nem tűntek el, hanem a nyitrai Városi Múzeumban vannak letétben. Miután megköszöntem a rövid, tárgyilagos tájékoztatást, Márta aszszonnyal megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk és elmondja a hagyaték kálváriáját. Néhány nap múlva, egy péntek dólelöttön ott kopogtattam Márta asszony lakásának ajtaján, a Samo utcai Mártonvölgyiházban, amely a Mezőgazdasági Múzeum szomszédságában van. Vendéglátóm elmondta, hogy Dallos István váratlan halála után a legutolsó pillanatban mentették meg a hagyaték egy részét, mert Csínes utcai lakásából már sok minden eltűnt. Szinte úgy kellett összekaparni, a nyúlbórök közül a levelezést és a kéziratokat, a könyveket, amelyeket aztán a Városi Múzeumban helyeztek el. Ámbár a könyvekből, a Magyar Album példányaiból küldtek néhányat a Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének is... Akaratlanul is szóba került Mártonvölgyi László hagyatékának sorsa, amely Márta asszony szerint egyre kopik, mert mindig jön valaki, aki kíváncsi és a könyvekből szeretne megszerezni valamit. A jövőre nézve Márta asszony úgy döntött, hogyha majd létrejön a "Zoboraljai Alapítvány", akkor Mártonvölgyi László hagyatékát az alapítvány gondjaira bízza, azaz az alapítványnak ajándékozza. A Mártonvölgyi-lakásból a Városi Múzeum leié vittek lépteim, amely a Városháza patinás épületében székel újonnan. Az épület építését 1882-ben Lyka János (a neves magyar művészettörténész, Lyka Károly édesapja) műépítész tervei alapján fejezték be. Ezúttal azonban nem az épület szépségeit mentem megcsodálni, hanem a múzeum igazgatóját, Štefko urat kerestem. Az igazgató kellemes ember benyomását keltette bennem, szívesen fogadott, és figyelmesen végighallgatta jövetelem célját. Készségesen elmondta, hogy tud Dallos István hagyatékáról, amelyet valóban Márta asszony adott át a múzeumnak. Az anyag feldolgozásának mostani állásáról azonban nem tudott bővebben tájékoztatni, mert az anyaggal foglalkozó történész éppen betegszabadságon volt. De arra kért. hogy jelentkezzem két hét múlva, akkorra a betegeskedő történész biztosan meggyógyul. Az igazgatónál még az iránt érdeklődtem, hogy ha a levelekről fénymásolatokat készítünk, eljuttathatjuk-e a somorjai Nemzetiségi Dokumentációs Központnak. Az igazgató egyértelműen azt válaszolta, hogy a fénymásolatok készítésének, vagyis a Nemetiségi Dokumentációs Központtal való együttműködésnek nem látja semmi akadályát. Motesíky Árpád A HÉT 5
