A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-25 / 17. szám

44. Majdnem elfelejtett leszállni Éva a troliról, annyira elmerült gondolataiban. Még szerencse, hogy sok volt a leszálló. Arra ocsúdott fel, hogy már régen állnak. Ültében éppen az évekkel ezelőtt lebontott szálloda, a Kriváň, azelőtt Dax aprócska épülete helyén szerénykedő háromszögletű virágá­gyásra, s a fölötte meredező tűzfal lehetetlen, békegalambos mázolmá­­nyára esett a tekintete. Az utolsó pillanatban ugrott le a járműről — a mögötte beszusszanó ajtó kis híján becsípte bokáig érő, bő szoknyáját. Mielőtt az úttesten átvágott, előbb alaposan körülnézett, mert a jelzőlámpa nem működött, és hiába ment a zebrán, azt a pozsonyi autósok az új közleke­dési szabályok ellenére sem veszik figyelembe. Szlovákia ebből a szem­pontból sem tartozik még Európához. A múltkor is az egyik ilyen bőszhajtó pozsonyi autóbetyár elgázolt egy har­minc év körüli fiatalembert, aki a nekicsapódás erejétől éppen az ellen­irányú sávban közlekedő autóbusz elé zuhant. A buszsofőr nem bírt idejében lefékezni, s a fiatalember — aki az ütközést a személyautóval még túlélte volna — a helyszínen meghalt, mivel az autóbusz átment rajta. Az asszony, lapos sarkú cipőjében, öles léptekkel sietett lefelé a Leskova utcán, amit az anyja mindig is Gyurí­­kovics utcának nevezett. Bár reggel még elég hűvös volt, most örült, hogy csak egy könnyű kardigánt vett a blúza fölé. A melegen tűző nap és a sietség így is megizzasztotta. Felidézte magá­ban a Kramáren átélt jelenetet. Maga előtt látta a rákosztály egyik elismert specialistája, Lupták doktor első látásra nem valami bizalomgerjesztő arcát. Ez az az eset, amikor a látszat csal — gondolta Éva. Mert bizony, mi tagadás, a sápadt bőrű, kerek arcú, simán hátranyalt hajú, nagydarab, pocakos orvos elrettentő példája lehetne annak, hogyan nem szabad kinézni egy kö­zépkorú férfinak. Az orvos, aki nem törődik a saját egészségével, nehezen ébreszt bizalmat a páciensekben — állapította meg magában Szűcsné, s keresztülvágva az utca végén levő kicsi parkon, átment az úttesten. A régi Esterházy, később Gottwald, ma Sza­badság téren lassított, és megnézte az óráját. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy munkakezdésig még van ideje bőven. Fölöttébb csábították a tér közepén terpeszkedő óriási szökőkút körüli padok. Kiválasztott egy olyat, amelyik éppen szemben volt a nappal, s megkönnyebbült sóhajtással leült. Táskáját a háta mögé téve, lehunyt szemű arcát a nap felé fordította, és hátradőlt. A napozáshoz nem éppen kényelmes pózban lazítani próbált, s felidézte az orvossal folytatott párbe­szédet. A meggyötört arcú, kopaszságukat kendővel, sapkával leplezni igyekvő sok fiatal páciens látványától megszeppent Éva egyre jobban elbizonytalanodva végre megtalálta a Kati által megneve­zett orvos ajtaját. Éppen kopogni akart, amikor kinyílt az ajtó, s a kilépő páciens mögül, a rendelő mélyéről máris hang­zott a felszólítás: — Kérem a következőt! Szűcsné a látottak hatása alatt túl halkan, szinte megilletődve mondta el jövetele okát, s eléggé belezavarodott, amíg elmagyarázta, hogy ő tulajdon­képpen nem páciens, csak egy idős betegnek a lánya, s Tóthné, Kati révén jött most ide a doktor úr által megjelölt időpontban. A szemüveg mögül meg­értő bátorítás és érdeklődés sugárzott Éva felé az orvos szigorú arckifejezése ellenére mosolygós kék szeméből. Ami­kor tisztázódott, hány éves Éva anyja, és milyen tünetek alapján döntöttek úgy, hogy mellrákja van, az orvos emberi módon reagált: — Sajnos az elmondottak alapján teljesen egyértelmű, hogy feltevésük helyes. Ami engem illet, ón azon a véleményen vagyok, hogy nem biztos, hogy édesanyjának jót tenne a kórház, a műtét és a sugárkezelés. Sőt, biztos vagyok benne, hogy mindez, úgy testileg, mint lelkileg, negatív hatást váltana ki nála. Látva az asszony meghökkent, rosz­­szalló arckifejezésót, sietve folytatta: — Ne értsen, kérem, félre. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy az idős betegeket sorsukra kell hagyni. Ez távol áll tőlem. De az előbb ön kifejtette, hogy édesanyja nem akar kórházba menni, nem bízik a hagyományos kezelésben. Egy sajátos gyógymódot folytat, s önnek úgy tűnik, javult az állapota. Lehetséges, hogy igaza van. — Nem lehetséges, hanem szemmel látható a javulás. Az időnkénti rosszul­­lóteitől eltekintve anyám sokkal fürgébb, mozgékonyabb, mint kót-három évvel ezelőtt volt. Egyáltalán nem látszik betegnek. Ö különben is meg van róla győződve, hogy ezeket a rosszulléteket csak a környezetváltozás váltotta ki, s rövidesen nyomtalanul elmúlnak — vágott az orvos szavába Éva. Az folytatta: — Csak azt akartam mondani, asszonyom, a gyógymódot illetően lehet, hogy igaza van az édesanyjának. Sajnos mi sok esetben, bár megteszünk minden tőlünk telhetőt, tehetetlenek vagyunk a rákkal szemben. Túlságosan szennyezett nálunk minden: a levegő, a talaj, az élelmiszerek, a víz. Kétezerre minden harmadik ember rákbeteg lesz. — És az egészségügy, a mezőgaz­dasági szakemberek... — Most már tehetetlenek. Korábban kellett volna rádöbbennünk, hogy a saját vesztünkbe rohanunk. — Lehetetlen, hogy ne volna valami­lyen megoldás! — Éva ezt az általános helyzetre értette, de az orvos az asszony anyjáról kezdett beszólni: — Arra kérem, bírja rá édesanyját, hogy mutassa meg magát szakorovos­­nak. És ha továbbra sem akarja kezeltetni magát, azért időnként járjon kontrollvizsgálatra. Nem jó az ilyesmit ellenőrzés nélkül hagyni. Éva nem tudta, mit gondoljon az egészről. A férfi beismerte a hagyomá­nyos orvostudomány kudarcát? A sok rangja és titulusa ellenére termé­szetgyógyász volna tán? Vagy a kettőt kombinálva igyekszik segíteni a bete­geken? Az asszony kinyitotta a szemét, és megnézte az óráját. Még van egy bő félórám. Jó itt a napon. Ilyen gyönyörű időben bűn bemenni abba az ablakta­lan, hideg lyukba — gondolta, és gyönyörködve hordozta körbe tekintetét a teret díszítő szebbnól-szebb virágo­kon. Hirtelen meghűlt benne a vér. A szökőkút túlsó oldalán lévő, télen-nyá­­ron zenét harsogtató eszpresszó mel­letti újságostól talpig feketébe öltözött nő lépett ki, kezében egy színes folyóirattal. Szűcsné fölugrott ültéből, fölkapta a táskáját és kiabálva, integetve elindult a feketeruhás nő felé: 18 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom