A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
ÉGTÁJAK M MM Mam M M M M "M ^M MIGUEL ángel f I M J J ASTURIAS Egész testében megrázták a dzsip zökkenesei, amelyben helyet foglalt az ezredes mellett, az porszemuvegesen, revolverrel, hátul egy géppisztollyal. Néhány keksz, egy üveg konyak, ásványvíz. A nénik otthon maradtak, várták unokahúguk visszatértét a hadszíntérszemléről. Az álomtól lecsukódott a szemük. Valeria másnap virradatkor jött vissza. Nagy-nagy szomorúság nehezítette el. A dzsipben úgy zötykölodött, mint egy útipoggyász. Mint egy tehetetlen tárgy. Szomjúság gyötörte. OÍtnatatlan szomjúság. — Olyan szörnyű, amit láttál? — kérdezte tőle a süket néni; kész volt rá, hogy belevájja a körmét, ha Valeria késlekedne a válasszal, úgy ki volt éhezve hírekre, visszavonultságaban, süketségének vastag fala mögött. — Igen, szörnyű... — Sok a halott?... — Sok a halott ló? — javította ki a süketet Luz nagynéni. — Szegény lovacskák! Az állatokat, azokat jobban sajnálom, mit tehetnek a; egészről, szegény párák! — És a sebesültek? Sok a sebesült? — folytatta a faggatózást a süket. — A háborúban a hollók meg a karvalyok csapnak nagy lakomát... — Hát éppen ez az, Sofia néni — kiabálta Valeria, hogy az hallja. — Láttam, hogyan lakmározik egy piros begyű keselyű... egy szerencsétlen asszony testén. Ez rémített meg a legjobban. — Egy dögmadár — mondta Luz néni. — Igen, egy dögmadár, csipkedte annak a boldogtalan asszonynak a nulláját, darabokban vitte el a belsőrészeit. — Igyál, csak, igyál, hogy elmúljon a rossz érzés — két-három pohár vizet is hozott neki a süket néni. — Biztos megfájdult a veséd... — állapította meg Luz néni, látva, hogy Valeria összegörnyed, és egyik oldaláról a tenyerével támasztja meg a derekát. — Igen, néni, a dzsip rosszabb, mint egy ügető ló... Ataiudta az egész délelőttöt. Amikor felébredt, párpája könnyel és véres nyállal volt átitatva. Almában az ajkát és a nyelvét harapdálta. Fájt a melle. Csak hevert, hason fekve. A hasa megmeredt, a két lába hosszan elnyúlt. Beszívta a lepedők keményítőszagát. Szeme előtt a fehér vászon, semmit sem látott, hallgatta, hogyan fut el a nap. Délután, későn jött elő lakosztályából: ma éjjel ismét rémítő várakozásnak néz elébe. Prinani de León megígérte, hogy nemcsak nem küldi a fővárosba Najarrót, hanem aznap éjjel szabadon is engedi, és azonfelül otthagyja Valeriánái a házban, hogy még nagyobb biztonságban legyen. Senki sem sejti majd, hogy a központi laktanya a búvóhelye. Gondot csak a gyerekek és a szolgálok okoztak. Majd elküldi őket a majorba, a nénik birtokára, a község határába. Csüggedten, kisírt szemmel tekintett fel a sötét szobában, amelyet alig világított meg egy szentkép előtt égő gyertya. Az ajtóban, akár egy kísértet, férjének árnya rajzolódott ki; az ezredes követte. Valeria felkelt az ágy széléről, hogy megölelje Chust. A férfi magához szorította. Szorosra kötött csomót vágott ketté Prinani de León hangja: — A szabadságát, Najarro, ezeknek a derék asszonyoknak köszönheti. Feleségének nagynénjei, hogy átengedték nekünk a házukat, hálára köteleztek engem... — Valeria megkeményedett tekintetétől az ezredesnek nyelnie kellett; megállt, majd így folytatta: — Megszegve kötelességemet, megengedtem, hogy kijöjjön a fogságból, és elrejtőzzön ebben a lakásban, a felesége mellett, amíg a harcok véget nem érnek... — Higgye el nekem, ezredes úr, nem is tudom, hogy köszönjem meg önnek... — Egyszerűen úgy, hogy a felesége színe előtt, akit gyermekei anyjának választott, elismeri, hogy ön a legsötétebb bűnözők egyike. Tartsak titokban azok előtt a teremtmények előtt, akiknek életet adtak, a szörnyű igazságot: apjuk lepaktált egy idegen hatalommal, hogy lerohanja sajat hazáját. Najarro magába roskadt. Valeria csendben nyelte előtörő, nagy könnyeit. A nagynénik szerencsére meg nem értek vissza a majorból, ahová a gyerekeket és a szolgálókat vitték; éppen visszatérőben voltak. — Az ön cselekedete, Najarro, annak a fiúnak a cselekedete, aki behatol anyja hálószobájába, hogy álmában támadjon rá, és nem egymagában hatol be, hanem fizetett gonosztevőkkel, és még csak nem is ő maga fizette meg őket, hanem valaki más... Maga is belátja... Nem, ne is próbáljon szólni... Hallgasson... Hallgasson... És kiment a lakásból, merev arccal, mint egy bábu, amely a zsinór minden rándulására káromlásokat, szidalmakat, átkokat szórva monologizál, végül kiabál és fenyegetődzik az alárendeltjeivel, akiket hatalmá-Ül ba kerített az álom, úgy, hogy még állva is elaludtak. Najarro fáradtan roskadt le a felesége ágyára. Valeria az ágy szélére ült, és hosszasan nézte a férjét, majd végigsimította a kezével hideg verejtéktől nedves haját. — Sokáig kell majd rejtőznöd... — próbálkozott egy idő után, mintha a sötétségnek beszélne, olyan homályosan látta Najarro alakját. — Nem hiszem... Nehezen jött elő a hang a torkán abban a testhelyzetben, ahogy ott elterült, feje a párnák közé fúrva. Egy perc múlva, mialatt nem lehetett tudni, hogy zokogott-e, vagy csak nagyokat sóhajtott, hogy a fájdalom meg ne fojtsa, felemelte fejét, hogy megszólaljon. — Nem, nem hiszem, hogy sokáig kell rejtőzködnöm. Az üzlet nyélbe van ütve. Nem addig van az. Ez a nyálas ezredes még megfizet nekem a szentbeszédért, majd ha győztünk. — De Chus, hogy győztök, ha megvertek benneteket! Ne ringasd magad ábrándokban. — Megvertek a földön, de most majd jönnek a repülők. Ezért mondtam, hogy az üzlet nyélbe van ütve. A gringók repülői majd hozzásegítenek bennünket a végső győzelemhez. Majd meglátod. Csak napok kérdése. — De Chus, nem tudom, jól hallottam-e. Azt mondtad, hogy a gringók repülői... — Ki máséi, nisz csaK nekik vannak 16 A HÉT KRAL PÉTER FELVÉTELE
