A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-25 / 17. szám

INTERJÚ

Miért boldog a Virágos Katona?

Fábián Péter Gion Nándorral folytatott beszélgetése a Népszabadság 1992. február 8-i számában jelent meg. A beszélgetést rövidített formában közöljük.

(A szenttamási kálvárián, kőoszlopokra épített képeken elevenednek meg Jézus szenvedései. Az egyiken a Megváltót szöges korbáccsal ütlegeli a Virágos Katona. Az ő arca más, mint a többieké, az egyetlen, aki nem szenved, sőt, mosolyog.)

— A hetvenes években sokan azt hittük, hogy éppen Jugoszláviában a legkedvezőbb a kisebbségi magyarság helyzete. Mintha megnyíltak volna a hatalmi zsilipek a magyar szellemiség előtt is. Tévedésben voltunk?

— A hetvenes évek elején voltak még illúzióim, bár megfogyatkoztak már, de ha kellett, teremtettem magamnak újra. Sosem éreztem jól magamat kisebbségi bőrben, az egyenrangúságban sem hittem, de legalább lehetett hangoztatni. Bejártam már Erdélyt és Szlovákiát, tudtam, hogy ott rosszabbul élnek a magyarok mint mi. Anyaországunk meg szegény volt, és mintha nem szeretett volna bennünket.

Nekem meg könyvem jelent meg minden évben, az egyik a Testvérem Joáb kisebb botrányt kavart, névlegesen azért, mert kényes külpolitikai ügyeket bolygattam — ezt a vádat írótársaim kivédték. A pártközpontban azonban másról szóltak roszszallóan, egy félmondatomat emlegették, amelyben azt sejtettem, hogy a háború után több magyart végeztek ki, mint amennyi szerbet a magyar hadsereg a háború alatt. Emiatt később nyilvános önkritikát kellett volna gyakorolnom, akkor úgy tettem, mint a Virágos Katona, elmentem olyan helyekről, ahol csúnya dolgok történtek. Ültem a pártórtekezleteken, nem gyakoroltam önkritikát, és valahogy megúsztam az ügyet. Könyvkiadásunk eközben fejlődött, egyre több címszó jelent meg magyarul, jóformán minden évben kiírtak irodalmi pályázatot. Én egykor szenvedélyes kártyás voltam, hát szenvedélyes versenyző lettem, jelentkeztem a pályázatokra, és díjakat nyertem. A Virágos Katonát a történelmi regényre meghirdetett pályázatra írtam. Itt nem nyertem, hiszen ón voltam az egyetlen induló, így hát nem lett volna ildomos a

díjakat kiosztani. A könyvet azért megjelentettók(...)

Beszéltem a könyvkiadás fellendülésének éveiről, de nemcsak ebben volt haladás, hanem fejlődött a tudományos munka, a sajtó, a rádió, a televízió, sőt még a magyar színjátszás is.

Sokan forgolódtunk ezeken a területeken, örültünk a változásnak, a hátunk mögött viszont meg lassan leépült a magyar iskoláztatás, és fogyatkozni kezdtünk. A többségi nemzet tudta, hogy mit csinál. Megint megpróbáltam elmenni azokról a helyekről, ahol csúnya dolgok történnek. Kiagyaltam magamnak egy elméletet, miszerint ez a fogyatkozás csak ideiglenes, a gyatra emberek lemorzsolódása után majd kialakul a jugoszláviai magyarságnak a kemény magva, amely ismét képes lesz gyarapodni és megerősödni. Ezt többször több helyen elmondottam, a magam és a mások vigasztalására...

Egy napon hatalmon levő barátaim és ismerőseim baráti beszélgetésre hívtak meg. Kedélyesen csevegtünk egy ideig, aztán akkor elóbem tettek egy német nyelvű írást, mondván, hogy a nagy magyar, talán a legnagyobb élő magyar író elítélően nyilatkozott a jugoszláviai magyar értelmiségről. Azt állítja, hogy elhanyagoltuk nemzetünk gondjait, s ha nem is árulással, de majdnem bűnös közömbösséggel vádol bennünket. Ezt nem hagyhatjuk válasz nélkül magunk miatt sem, és a gyönyörű ország miatt sem, amelyben élünk. Tekintettel elég jól csengő írói nevemre, nekem kellene válaszolni. A cikket majd lefordítják számomra is érthető nyelvre.

— Csapdát állítottak, besétált?

— Elgondolkoztam egy kicsit, természetesen nem tartottam magam nemzetárulónak, főleg addig megírt könyveimre gondoltam, de a pillanatnyi helyzetre is, és azt mondtam, hogy nem válaszolok a nagy magyar író nyilatkozatára. Barátaimnak nem tetszett a hozzáállásom, de azért egy-két napig békében hagytak. Azután megint beszélgetésre hívtak, amelyen már nemcsak a barátaim

10 A HÉT

vettek részt. Az újságcikket addigra lefordították, számomra is érthető nyelvre. Elolvastam, semmit sem szóltam a vádakról, de ismét kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni rájuk. Ennyit legalább megtanultam a régi katonáktól, akik egy vesztes háború után sem akarták elismerni, hogy ők vesztették el a háborút.

A kínos beszélgetést követően ismert irodalomtörténészünkkel mentem haza. Útközben csöndesen, bánatosan megjegyezte, hogy makacsságommal kellemetlen helyzetbe hoztam, mert most majd neki kell a válaszcikket megírnia. Meg is tette, nem tudom, miért, de azt igen, hogy nem jókedvvel csinálta.

— Úgy gondolja, hogy Gion Nándor mindenkor csak a még megtehetőt tette, hogy kikerülte a kelepcéket, hogy jól tapogatta ki a falakat?

— Én sem keménykedtem minden alkalommal. Arra természetesen mindig vigyáztam, hogy csak azt írjam le, ami miatt később nem kell szégyenkeznem. Könyveimmel nagyjából elégedett vagyok, legalábbis erkölcsi szempontból, s szétszórt írásaimat sem tagadom meg, bár közöttük van kettő-három, amelyeket jobb lett volna nem megírni, de szerencsére nem sok az ilyen. Ha megmaradtam, megmaradhattam volna kizárólag az írói pályánál, ma, ötvenéves korom után is teljesen nyugodtan aludnék, kevesebbet virrasztanók, és nem lennének időnként véresek a szemeim. De újságíró is voltam és vagyok, itt megpróbáltam a fal mellett osonni, vagyis olyan témákról is úgy írni, hogy ne bántsak meg senkit, és a mindenkori hatalmat se tömjénezzem. Aztán elért engem is a kisebbségi értelmiségiek átka, kezdtem mindenes lenni, többféle dologgal foglalkozni, mert úgy látszott, hogy kevesen vagyunk. A kisebbségiek mindig kevesen vannak. Másszóval belesodródtam a közéletbe, és kicsit a napi politikába.

Ártatlanul kezdődött az egész, azzal, hogy megválasztottak a Vajdasági írószövetség elnökségébe, ezzel együtt a Jugoszláv írószövetség vezetőségébe is bekerültem. Az efféle posztokért már akkor sem kapkodott senki, ón sem, de engem nem kérdeztek, megválasztottak enólkül. No, ha már ott voltam, megpróbáltam csinálni valamit, ami általános feltűnést keltett, mert itt előttem ezt igen kevesen kísérelték meg. Ekkor még nem kellett semmilyen gyanús kompromisszumokat kötnöm, ingyen dolgoztam, bármikor mondhattam, mondtam is néha, hogyha valakinek nem tetszik valami, én bármikor elmehetek. Sajnos, a