A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
TÓTH ÚR Mindig vonzottak az optimisták, a jó kedélyű emberek. Az utóbbi időben ehhez a vonzalmamhoz egyfajta tisztelet is társul, mert korunkban, amikor egyre terjed a mások iránti közöny, és a fiatalok körében divatba jött a fásult arckifejezés (amiről ugyan nem tudom, hogy valójában mit takar), határozottan tisztelem azokat, akik nem rejtik véka alá optimizmusukat. Ezek közé tartozik Tóth úr is. Ismeretségünk immár három étvizedes. Pontosan harminc esztendővel ezelőtt költöztem be első saját lakásomba. A város szélén, egy hatalmas sártenger közepén állt az a — számomra — álompalota, amelynek földszintjén az egyik lakás ajtajára kitehettem a névtáblámat. Határtalan örömmámoromba azonban üröm vegyült, amikor egymás után győződhettem meg a lakás "fogyatókosságairói". Egyik-másik kiküszöbölése halaszthatatlan volt. Beköltözésemet követő reggel ugyanis, amikor ki akartam nyitni szobám ablakát, a kilincs a kezemben maradt, s mivel kezdetleges háztartásomból a legszükségesebb szerszámok is hiányoztak, segítségre szorultam. Problémámmal nem voltam egyedül. Minden lakásban akadt valami hiba. A ház lakói között elterjedt, hogy a lakásokban fellelhető hiányosságokat a szomszédos fabarakkban található Tóth úrnak lehet jelenteni. így hát átkelve egy óriási méretű pocsolyán, jócskán paprikás hangulatban betoppantam Tóth úrhoz. Az építkezés irányítóinak barakkja egy előszobából és abból nyíló néhány hevenyészetten berendezett irodából állt. Ezek közül Tóth úr helyiségét lehetett legkevésbé irodának nevezni, mert ott egy kupacban tornyosuló alkatrészhalmazon kívül csak egy pad volt. Köszönésemre Tóth úr barátságos mosollyal válaszolt, ami már magában véve is ritkaságnak számított ebben a barakkban, ahol az építkezés bennfenteseinek viselkedésére a zord fontoskodás volt jellemző. Amikor panaszomat elmondtam, Tóth úr minden köntörfalazás nélkül vállára vette szerelőtáskáját, és így szólt: akkor mehetünk. Lakásom elé érve nyilván észrevette a névtáblámat, s ezért magyarra váltott. Nevéből ítélve bennem is felsejlett, hogy legalábbis beszél magyarul, de mivel többször tapasztaltam, hogy a név csalóka lehet, mert olyan ember is viselheti, aki egy szót sem ért magyarul, így hát nem is próbálkoztam. A kilincs pillanatokon belül a helyére került, ráadásul az ablak nyílt is meg csukódott is. Tóth úr ezután megkérdezte, hogy van-e még valamilyen szerelnivaló a lakásban. A gázsütővel kapcsolatban voltak kétségeim, de azt vártam, hogy máshoz irányít. Nem ez történt. Szerelőtáskájából kivett egy sajátos fogót, és rögtön hozzálátott a sütő megjavításához. Közben elmondta, hogy eredeti foglalkozása a gázszerelés, de mivel ötévi fogsága alatt Oroszországban mindenféle szerelést végzett, itt az építkezésen amolyan univerzális szerelőként alkalmazzák. Amikor segítőkószsógótől meghatva egy tízest akartam a zsebébe csúsztatni — aminek akkor még nagyobb értéke volt —, elhárította. Viszont elfogadott egy kávét. Miközben a kávé készült megtudtam, hogy Tóth úrnak még nincsen lakása. Öttagú családjával sógornőjénél szorong egy négyszer négy méteres szobában. — Ha ez a lakótelep elkészül, remélem, hogy nekem is jut majd itt egy lakás — jegyezte meg, majd szó szót követve azt is elmondta, hogy a hosszúra nyúlt hadifogság miatt későn nősült, s még egészen apró gyermekei vannak, bár ő már férfikora delén jár. Kávézás közben az is kiderült, hogy ligetfalusi, s mivel ezt a községet Csehszlovákia felbomlása után, a hitleri Németországhoz csatolták, így ő a német hadsereg katonája lett, és a fogsága ezért nyúlt olyan hosszúra. — De minden rosszban van valami jó is — mondta mosolyogva —, ott ugyanis építkezéseken dolgoztam, s mivel a szakképzettséget nem firtatták, kényszerből sok mindent megtanultam. Itthon aztán könnyen letettem a vizsgát vízvezeték-szerelésből. Mivel beletanultam odakint a villanyszerelésbe is, abból is szeretném megszerezni a szakképesítést, de ez bonyolultabb, mint gondoltam. Szavaiból sugárzott az életigenlés. Egy szót sem ejtett a fogságban átélt nehézségekről, ő ezeknek a nyilván nem könnyű éveknek is csak a hasznos oldalára emlékezett. Első találkozásunkból évtizedekre szóló jóismeretség származik. Később — amikor lakást kaptak a közelben — megismertem a feleségét és három kislányát is. Mire elkészült a lakótelep, Tóth urat már szinte mindenki ismerte a környéken. Ö fúrt lyukakat a panellakások falába, amire abban az időben még kevesen vállalkoztak, ő borította be a küszöböket linóleummal és pléhszegéllyel. Ha valakinek problémája volt a gázzel vagy a vízvezetékkel, csak hozzá fordultak. Később — amikor az építőmunkások már végleg eltűntek a lakótelepről — Tóth úr a házkezelőség alkalmazottja lett, de erről a lakók többsége nem vett tudomást, és továbbra is közvetlenül tőle kért segítséget. Amolyan barátságos mentőangyala volt ö a környéknek. Amint megnyíltak az üzletek a paneiházak földszintjén, Tóth urat ezekben megkülönböztetett figyelemmel szolgálták ki, hisz itt is minden karbantartó munka rá várt. Nemegyszer láttam, amint az elakadt pénztárgépet kérés nélkül megjavította, ha éppen ott volt a boltban. Tóth urat mindenki szerette és tisztelte a környéken. Mindenkihez egyformán készséges és barátságos volt. Szerelőtáskával a vállán, enyhén görnyedt alakja hozzátartozott az utcaképhez. Szinte mindenkit köszöntött, itt-ott meg is állt egy PÁNCÉLSZEKRÉNYEK az Ön megelégedése és biztonsága érdekében — jótállással — megvásárolható, de kölcsönbérletbe is vehető — szállítás és beszerelés — egyéb biztonsági berendezéseinkkel is állunk rendelkezésre (páncélajtók, éjjeli páncélszekrények, bérelhető szekrények, pénzszállításra alkalmas páncélszekrények, páncélszekrények benzinkutakhoz, tűzbiztos iratszekrények stb.) — valamennyi gyártmányunk megfelel az amerikai és a német normáknak — az egész ország területére kiterjedő szervizszolgálat Mindezt biztosítja Önnek a részvénytársaság Jakubčíkova 1 010 81 Žilina Éjjel-nappal hívhat bennünket! Telefon: 089/443 05 Telefax: 089/543 72, 443 05 '30 A HÉT
