A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
ÉVFORDULÓ szorgalommal tovább folytatta tanulmányait, felismerve, hogy a magyar őshaza kutatója számára teljességgel nélkülözhetetlen a keleti források — tehát a keleti nyelvek — ismerete. Ideje java részét arab s török nyelvkönyvek és szótárak fölött töltötte s közben megtanult angolul és olaszul, 1818-as hazatérését követően pedig szlavisztikai tanulmányokkal is foglalkozott. A felkészülés ideje befejeződéséhez közeledett. 1819 őszén, tizenhárom (!) élő és holt nyelv ismeretével felfegyverkezve elszánta magát az indulásra; barátai, ismerősei helytelenítették a tervét, amelyet reménytelennek és eszelősnek bélyegeztek, korántsem ok nélkül, hiszen elképzelni is nehéz volt, hogy az ismeretlen, számtalan veszéllyel fenyegető országokba induló magányos utazó pártfogók és pénz híján valaha is célhoz érhet. Körösi Csorna azonban hajthatatlan volt; Nagyenyeden sikerült útlevelet szereznie, mely szerint az okmány tulajdonosa "Menyen Nemes N. Enyed Várossából Szebenen és a Verestoronyi Passuson keresztül Nemes Oláh országba Bukarestre". Okunk van feltételezni, hogy az útlevelet kiadó Császár György "Vice Nótárius" a valódi úticél hallatán nem hitt volna a fülének... 1819. november 23-án indult el Nagyenyedről, a vele utolsóként találkozó egykori tanára, Hegedűs Sámuel visszaemlékezése szerint "könnyűszerűleg öltözve, mintha csak mezőre indulna frissülés végett". Valóban, Körösi Csorna Sándor úgy hagyta el Erdélyt, mint a mesebeli legkisebb fiú a szülői házat: csak vándorbotot s egy tarisznyát vitt magával. Öt nappal indulása után a Vöröstoronyiszorosnál vett búcsút szülőföldjétől, s bár tele volt bizakodással, most kissé nehéz szívvel gondolt arra, hogy talán egy év is beletelik, mire visszajön... "... én hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háladatosságomat és szeretetemet megmutassam, számba nem vévón a fáradságot és megtörténhető veszedelmet... elindultam nemzetem eredete felkeresésére". — Körösi Csorna 1820. december 21-én Teheránban keltezett s a nagyenyedi kollégium professzorainak küldött leveléből idéztük e megkapó őszinteségű, a felfedező útra indult tudós céljairól és indítékairól valló sorokat. Prózai, mi több, lehangoló ok kényszerítette őt levélírásra: anyagi lehetőségei kimerültek, továbbutazása lehetetlennek látszott; csak terve meghiúsulásának fenyegető kilátása késztethette arra az önmegtagadásra, amit számára a segélykérés jelentett. A cél még elérhetetlen messzeségben rejtőzött, holott járt már Konstantinápolyban és Alexandriában, Bejrútban és Aleppóban, innen pedig Bagdadon át ment a perzsa fővárosba. Belső-Ázsia s a magyaroknak hitt ujgurok földje egy pillanatig sem hagyta nyugton képzeletét. Végül angol segítséggel hagyta el Teheránt 1821 tavaszán, nem sejtve, hogy kapcsolata a brit birodalom iránta jóindulatot tanúsító alattvalóival milyen meglepő fordulatokhoz és eredményekhez vezet majd. (Befejezés a következő számban) G. KOVÁCS LÁSZLÓ JUHÁSZ GYULA ÉNEK KÖRÖSI CS0MÁRÓL Székely hegyekből messze Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő. Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta Ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább. A régi hon új fényre földerült már, De ő nem tudta, ő a múltba ment, A hegyre tartott, hol őrök derű vár És egyre telt, csak telt a pergament. Az indiai herceg lön a társa, A szent királyfi, a nagy nyugalom, Úgy nézett vissza a letűnt világra, Mint ősszel a tavaszra a falomb. És ahogy egyre gyűltek ráncra ráncok És gyászra gyászok, 6 békéivé már A homokórát nézte, mely az átok Percét számlálja, mig minden lejár. Az őshazát nem lelte és az újat Nem látta többé, nincs már vigasza. Öreg magyar, örök magyar, ki tudja, Nem egy hazánk van-e: örök haza? FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ Kedves Hazámfijai! Nemzetünk eredetének és régibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki hazámból; költségem nem léte akadályul volt. Ezen nemes szívű anglus urak segedelme által most módot találván a tovább való menetelre, bízván azon isteni gondviselésben, amely mindeddig életemet különösen megtartotta és vezérelte, indulok a mi elejink legrégibb hazájába, Nagy- és Kis-Bokharába, de ha én. Isten őrizzen, olyan szerencsés nem lehetnék, hogy ezen utamat végrehajtsam, ímé, ezennel meghagyom, hogy az, aki ezen célban énutánam megindul, Konstantinápolyban a tőrök nyelvet megtanulván, ezen egy nyelvvel bátran elindulhat, és egyenesen az említett országokba menjen, és onnan kezdje további viszgálódását. Ugyanis én az eddig valókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a mi elejink ezen vidékéről szállottak le mint cultus nemzetek a Krisztus előtt több századokkal, és minekutána mai Perzsián, Arábián, Abyssiniába (!) általmentenek volna, onnan visszatérvén, és az említett birodalmakban, különböző időkben, különböző dinasztiákat formálván Szírián, Asszírián, Arménián, Gerogián és fíusszián keresztül Európába kéntelenítettek menni az ázsiai sok revolúciók miatt. Az említett tartományokban található monumentumok, ezen népeknek szokásaik, rendtartásaik, ezek közt lévő tradíciók, ezeknek annalisaik a vizsgálódónak megmondják, hogy a mi elejink micsoda nevek alatt, mikor, micsoda dinasztiákat formáltanak, micsoda dolgokat vittenek légyen véghez, és micsoda okokból mentenek által Európa felé. írtam Perzsiának rezidenciális városában, Teheránban. Mart. 1-só napján, 1821. Körösi Körösi Csorna Sándor levele pártfogóihoz. 1821. március 1. A HÉT 15
