A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
FIGYELŐ Komáromban nem égettek zászlót! magyarként, kisebbségiként és keresztény értelmiségiként mi a feladatunk ebben a társadalomban, a mostani viszonyok között. — A Remény című hetilap szerkesztője vagy. Elképzelhető-e, hogy ez az újság a Csemkész orgánumává válik? — Pontosftanom kell néhány dolgot. A Remény a szlovákiai magyar katolikus papok társulatának, a Glóriának a lapja. Tulajdonképpen hitbuzgalmi kiadvány, és elsősorban a szélesebb vallásos néprótegeket célozza meg, nekik igyekszik hétről-hétre keresztény, vallásos szellemi táplálékot nyújtani. A Nagyszombati Érsekség engedélyével indult, míg a Csemkész nem tartozik az egyházmegye közvetlen felügyelete alá. Rá a római katolikus egyházi törvénykönyv krisztushívők magántársulásaira vonatkozó rendelkezései érvényesek. A lapban szövetségünk életéről megjelennek majd írások, de a Remény nem lesz a Csemkész közvetlen szócsöve, ugyanakkor egyelőre nincsenek meg sem a személyi, sem az anyagi feltételei annak, hogy saját lapot tudjunk indítani. — Hogyan látod a keresztény kultúra, a keresztény írásbeliség, a keresztény szellemiség pillanatnyi helyzetét Kőzép-Európában? És milyen lesz a jövője? — Én először a múlttal kezdeném. A két világháború között nagy befolyással bírt a Prohászka mozgalom. Olyan személyiségeket említhetnénk, mint Mécs László papköltő, Pfeiffer, Miklós kanonok vagy Fischer Colbie Ágoston püspök, akik alapvetően meghatározták annak a kornak a szellemi irányvonalát. Olyan értelmiségi réteg formálódott abban az időben, amely nyitottságával, erkölcsi és keresztény szellemével ma is példaként szolgálhat számunkra. Ami a keresztény kultúra jelenét illeti a mi kisebbségi viszonyaink között, látnunk kell, hogy kisebbségi értelmiségi elitünknek csak elenyésző hányada vallja magát kereszténynek. Magyarországon az elmúlt időszakban liberálisabb volt a politikai rendszer, és ez nagyobb mozgásteret biztosított az egyházak számára. Az állami felügyelet ellenére lehetőség nyílt arra, hogy a keresztény szellem megjelenhessen a kultúrában, az irodalomban és a közéletben. Elegendő, ha Pilinszky Jánosra, Rónay Györgyre vagy Czakó Gáborra gondolunk. Emellett színvonalas folyóiratok is léteztek (és léteznek), mint pl. a Vigília, ahol a keresztény írásbeliség megjelenhetett és volt visszajelzés is. Nálunk erre nem volt mód sem szlovák, sem magyar vonalon. Nyugat-Európában a keresztény eszmeiségnek voltak és vannak olyan kiváló egyéniségei, akik maradandóan meghatározták korunk gondolkodását. Példaként Theilhard de Chardin antropológus-filozófust, Paul Claudel költőt, Jacques Maritain-t, Graham Green angol írót említhetném. Századunkban a keresztény értelmiségiek gondolkodásában jelentős változás állt be, igyekeznek nyitottak lenni a világ problémái iránt, arra törekednek, hogy keresztény értelmiségiként adjanak megfelelő választ korunk kérdéseire és kihívásaira. LACZA TIHAMÉR A fenti cím kellemesen meglepett, amikor március 17-én reggel elolvastam a Nový čas című napilapot, ugyanis egyes újságok, mint például a Práca (1992. III. 16.) másképpen tolmácsolták olvasóiknak a Komáromban lezajlott március tizenötödikéi ünnepségeket. Sajnos, azt kellett megállapítanom, hogy a legtöbb esetben az újságírók és az újságok azok, amelyek bedőlnek a hamis információknak, és nem győződnek meg arról, hogy azok valósak-e vagy sem. Az említett cikkben ez áll: "... Azok, akik március 15-én valamilyen rendkívüli, esetleg botrányos eseményt vártak az 184&—49-es magyar szabadságharc tiszteletére rendezett ünnepségektől Komáromban, csalódottak lehettek. Ha csak azt nem tartották botrányosnak, hogy az ünnepség a magyar nemzeti színek jegyében zajlott és Petőfi Sándor, magyar költő verse, magyar színész tolmácsolásában és magyar nyelven szólt. Bevallom görcsösnek és nevetségesnek tűnne nekem, ha azt látnám, hogy a magyarok az ünnepükön Janko Kráľ versét szavalnák lángolva (természetesen szlovákul) és a szlovák nemzeti zászlót lengetnék. A szlovák zászló egyébként a városháza tornyán, megtisztelő helyen, volt kitűzve. Az egész eseménynek kulturális-folklór színezete volt, és nem is lett volna benne politikum, ha nem szólalt volna fel Bajnok István, az Együttélés mozgalom képviselője, aki finoman célzott rá, hogy szembe kell szegülni a szlovák nacionalista erők frontális támadásának. Ez volt tulajdonképpen az egyedüli időszerű politikai gondolat, amely az ünnepségen elhangzott. A Práca szerkesztőnőjének cikkével ellentétben nem éreztem magam Magyarországon. Komáromban éreztem magam, ahol a lakosság túlnyomó többségének magyar az anyanyelve, és nem háborított fel, hogy a »részt vevő lakosok egymás közti beszélgetése« magyar nyelven történt. Végül is nem vártam, hogy az ünnepségen való részvétel különösebben érdekelte volna a szlovákul beszélő polgárokat. Ez a vasárnapi ünnepség békés és méltóságteljes szellemben zajlott le. Nem hangzott el semmilyen politikai követelés, nem jellemezte választás előtti harc, és nem volt semmiféle zászlóégetés..." A Práca március 16-i számában már az újságcikk címében ezt olvashatjuk: ... "A Csemadok képviselőjének rágalmazó szavai... Szlovákiában magyarul..." A cikkben pedig: "... Petőfi verse, amelyet Gálán Géza, magyar színész adott elő — természetesen magyarul — volt az egyedüli műsorszám... az egymás közti beszélgetés szintén magyarul történt... állandóan Magyarországon éreztem magam... a magyar nyelv, csakis a magyar nyelv hallatszott., végül a magyar himnusz hangzott el... Csak azok a rágalmazó szavak a szlovák ellenségeskedésről valahogyan nem illettek bele a képbe... A mély totalitárius rendszerben éreztem magam... a táblák jelezték, hogy még mindig létezik Gottwald, Hadsereg, Steiner, Fučík utca... biztosan nem lesz nehéz dolog lefordítani őket, ugyanis kétnyelvűek..." A Smena március 17-i számában többek között ez áll: "... Március 15-e akármilyen történelmi esemény, nem függ össze március 14-gyel, azonban Szlovákia egyes helyein ez visszaütóskónt hatott... A Szlovák Állam megalakulásának zajos megünneplése újabb csipetnyi erőspaprika főleg a magyarul beszélő lakosság szemében... A Komáromban megtartott kultivált ünnepséget több mint ezer ember nézte meg... Bajnok úr ezeket mondta: ... Felemelt fővel kell néznünk a jövőbe, a nehéz gazdasági és politikai helyzet ellenére, amikor a szlovák nacionalista körök frontálisan támadnak, nekünk reagálnunk kell, és még megemlítette, hogy a veszélyeztetett közös hazában össze kell tartanunk... Attól tartok — írja Ľubo Lazový, a cikk szerzője — nem apellált a szlovák nemzet és a Cseh-Szlovákiában élő magyar nemzetiség összefogására. Ez lett volna most az az egyedüli konstruktív apellálás, amely ilyen összejöveteleken elhangozhatott volna... Az apró konfrontációkban egyre gyakrabban kerül konfliktusba a magyar és szlovák nacionalizmus... Mindkettő túl akarja élni a másikat, és félti a helyét a nap alatt. Az utóbbi a nemzetközileg érvényes határokból és a reális félelemből indul ki, látva, hogy a magyar elemében van és ügyesen mozog a Cseh-Szlovákia területén, kihasználva minden szlovák ingadozást, következetlenséget, puhaságot, határozatlanságot, politizálást stb. Az előbbi a tradícióktól lelkesedik, és ahhoz tartja magát, amiből az előző totalitárius rendszerben sem engedett — az többé-kevésbé a szlovák illúziók feltűnő és nyilvános megvetése, hogy ez a terület a szlovákoknak kijár és a jövőben is az övéké lesz... Talán nem kell majd megszállási övezetet létrehozni a kék sisakosok részére...!" Olykor-olykor jó napja is lehet az embernek. Sajnos, azonban egyre ritkábban, mert akár újságot olvas, akár rádiót hallgat vagy tévét néz, jobbára nyugtalanító információkkal szembesül. Úgy tűnik, hogy egyre távolabb kerülnek egymástól a népek, nemzetek, és meg vagyok róla győződve, hogy ezt bizonyos érdekek így diktálják. Nagy kár, hogy egy-egy szlovák összejövetelen nem hangzik el a nópek-nemzetek összefogásának gondolata, sőt, az újságírók tollából is hiányzik az ún. konstruktív apellálás az együttélésre, ahogy azt Ľubo Lazový hiányolja a Smenában írt cikkében. PLOCZEK MÉSZÁROS ERZSÉBET A HÉT 11
