A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
Csáky Pál Jelentés a tolerancia országából II. Megvallom őszintén, sok mindent nem értettem azelőtt Britanniából, a mentalitásukból, történelmükből. Nem ment a fejembe például, hogyan játszódhatott le az ipari forradalom egy konzervatív társadalomban. Nem állítom, természetesen, hogy egy hét alatt részleteiben is helyesen értelmeztem az angol mentalitás lényegét, számos kérdésemre azonban eléggé kimerítő választ kaptam. A konzervativizmusnak is van egy zárt és egy nyílt formája. A nyitott körülbelül ilyen gondolatsémát jelent: lassan, alaposan, megfontoltan haladni a jól bevált úton. S ha véget ér az út? Ha elfogynak a hagyományos utak lehetőségei? Akkor alaposan, megfontoltan új utakat kell keresni. S mivel a haladás szükségességét a nyitott konzervatívok nemhogy tagadják, de elkerülhetetlennek tartják, máris ott vagyunk Livingstone-nál, Stevensonnál, Wattnál. Van ugyanakkor egy nagyon szimpatikus belső tulajdonságuk is: képesek hallatlan humorral, jelentős távolságtartással, felülről szemlélni önmagukat. Ez a humor sok nehézségen átsegítii őket; s a németektől eltérően nem tudják — talán nem is akarják — halálkomolyan venni magukat. Hogy jobban érzékeltessem, mire gondolok, elmondok egy megtörtént esetet. A látogatás harmadik napján a parlamentet látogattuk meg, először csak délelőtt, amikor nem ülésezett, s amikor mód nyílik rá, hogy kísérőink részletesen elmagyarázzák nekünk az egész komplexum működését. A program keretében fogadott bennünket a speaker (szóvivő) is, aki a mi szóhasználatunkban a parlament elnökének felel meg. Idős, nagyon művelt, köztiszteletben álló férfiú. A találkozás egy fogadószobában zajlott le; faragott bútorok, aranyozott textil-tapéta, komoly képű történelmi nagyságok képei a falon. Az ajtóban megjelenik a speaker titkára, bejelenti urát, ő barátságosan belibeg, pezsgő, udvarias szövegek, lezsernek mutatott enyhe feszélyezettség. Az egyik kérdés kapcsán felveti, megmutatja a dolgozószobáját is. Nyílik az ajtó, egy újabb fogadótermen mennénk át — ha tudnánk. A terem közepén ugyanis jó 90 centi magasságban háló kifeszítve, s a történelmi helyiségben a speaker felesége — nagymamái minőségben — az egyik unokával teniszezik. A másik fiú egy faragott asztalra állított faragott széken ül, ő a bíró. Mindenki nevet, a két sportoló picit megengedi a hálót, s ketten lejjebbre nyomják, talán negyven centire; a speaker pedig, középkori ruhájában, rizsporos parókájával a fején, átlép ezen az akadályon, s utána átbotorkál az egész csehszlovák parlamenti küldöttség. A nagyiék a hálót vissza, s folytatják történelmi sporttevékenységüket. Módunkban állt részt venni a parlament ülésén is, ami távolról sem olyan egyszerű dolog, mint nálunk. A brit képviselők parlamenti szereplése is nagyrészt hagyomány, konvenció, némiképp játék. Bár el kell ismernem, nagyon kemény és nagyon komoly játék. A szerepek ugyanis a választások után elosztódnak, s azt mindenki tiszteli; az ellenzék lojális, ugyanakkor egyetlen alkalmat sem enged elszalasztani, amikor nyilvánosan rá ne mutatna a kormánypárt hibáira, hiányosságaira. A szabad és független (részben csak, persze) sajtó mellett ez a szemtől szembe jövő azonnali kritika a komolyabb melléfogások kizárásának egyik biztosítéka. A parlamentben a kormánypárt és az ellenzék egymással szemben ül, a kormány és az árnyékkormány miniszterei három méterre egymástól, úgyszintén szemben, s a játék többek közt abban van, hogy a vita a legegyszerűbb dolgokról sokszor mesterségesen is felfokozott, aránytalanul is éles. Mindez azonban szintén csak hozzátartozik a hagyományokhoz, a képviselők azt mondják, akkor igazi a vita, ha forr a parlament. A szlovák parlamentben kérdésekkel, interpellációkkal havonta egy-másfél napot bíbelődünk, ott hetente tizenöt perc áll rendelkezésre erre a célra. Ez szintén hagyomány, minden csütörtökön negyed négytől fél négyig. Február húszadikán, amikor jelen voltunk, tizenöt perc alatt 12 kérdést válaszolt meg a miniszterelnök úr. Ez is játék, persze. A szabály szerint a kérdést legkésőbb egy héttel előbb írásban kell benyújtani, a válasz ugyancsak írásban, legkésőbb 24 órával a hivatalos válaszadás előtt megérkezik. Amolyan "a képviselő kérdez, a kormány teszi a magáét" társasjáték az egész, a parlamenti élő vita ezekről a kérdésekről már csak arra jó, hogy a legtöbbször csalódott képviselő (gyakran trágárul) beolvasson a miniszterelnöknek, az röviden, frappánsan lehűtse őt, az egészet az ellenzék alaposan lefújozza, a kormánypárt még az ellenzék fújozását hurrogja le. Átlagban egyszerre legalább öten beszéltek a teremben, néha csak a miniszterelnök vagy az ámyék-miniszterelnök szavai hallatszottak tisztán, mivel ők közel voltak a mikrofonhoz. A vita kellős közepén, amikor egy nagy zsibvásár volt az egész, feltettem a fülhallgatót, kiváncsi voltam, hogy profi tolmácsunk hogy fordítja le ezt a hangzavart. A fülhallgatóban ugyanaz az éktelen angol habargyolás hallatszott, mint élőben, s jó másfél perc után megszólalt a profi fordító: a vita éles hangnemben folytatódik. Hazai aktualitásai miatt engedtessék meg, hogy az egyik elhangzott kérdést részletezzem. Britannia egyik legélesebb belpolitikai problémája jelenleg a skót önállósulás kérdése. Az angolok erre azt mondják: a választások után, ha a többség úgy dönt, elmehetnek. így Anglia Európa leggazdagabb államává válik, ha megszabadul a szegény Skóciától. A Skót Nemzeti Párt valószínűleg látja ezt, sok képviselőnek az a véleménye, hogy egyszerűen több pénzt akarnak a központi költségvetésből, esetleg helyi kormányt, de semmiképpen nem zűrzavarossá tenni a britanniai viszonyokat. A kérdést az egyik skót képviselő tette fel, s keményen támadta benne a kormányt, hogy kiszipolyozza Skóciát, kevés pénzt ad elsősorban fejlesztésre. Ilyen ügykezelés után Skócia el fog szakadni, mondotta. Major válasza: "Kormányommal elemeztük a dolgot, s arra a megállapításra jutottunk, hogy Skócia megkapja azt, ami megilleti őt. Skócia önállósodása nyomorba taszítaná az országrészt, s aki mást mond, az a skót nép ellensége. A Skót Nemzeti Párt meg felőlem mondhat, amit akar." így intéződött el a skót probléma 1992. február 20-án az angol parlamentben, nein egészen negyven másodperc alatt — egyelőre. Egyelőre, mondom, mert két nappal később az újságok hozták a legújabb közvéleménykutatások eredményét, amely szerint Skócia lakosainak 52 százaléka az önállósulást kívánja. Az ellenzéki Munkáspárt némileg más hangokat penget. Ami számunkra furcsa meglepetés volt: az állami részesedés növelését a gazdaságban, s ami kellemes: az egységesülő Európához való csatlakozás szükségességét. Hogy melyik áramlat győz, azt a talán áprilisban sorra kerülő választások mutatják meg. A Munkáspárt fogadkozik, hogy választási győzelmük esetén megegyeznek a skótokkal, vereségük esetén azonban ez a probléma is kiéleződik.' Ottjártunkkor mindenesetre a miniszterelnök még nem tűzte ki a választások időpontját, a kampány azonban ettől függetlenül már javában folyt. Sok helyen a gyomrunkat megülő, durva, negatív módszerekkel. A konzervatív párt sajtóközpontjában óriási poszter fogadott, rajta egy moszkitó szívja valamilyen más állat vérét. Alatta a felirat: a Munkáspárt új adóival •gy fogja kiszívni Anglia minden polgárának vérét. Vagy: az ITN tévéstúdióban a választási kampány tévés menedzseléséről beszéltek, s bemutattak többek között egy klipet a múlt választások előtti kampányból. Kinnock úr, a Munkáspárt elnöke száll ki egy autóból, közben szerencsétlenül buta arcot vágva az orrát akarja megtörölni, miközben a lába alá nem nézve majdnem leesik. Amolyan kandi kamera-ügy az egész, majd Kinnock leglehetetlenebb mozdulatát kinagyítva megáll a kép, és megjelenik a felirat: Ezt akaija? Ez a büszke, biztos lábon álló Britannia? Az a csatorna a kontinens és a brit szigetek között néha szélesebb, mint az első pillantásra tűnik. A HÉT 5
