A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
ÉLŐ MÚLT pásztorművészete torok folytatták, akik nagy területen legeltettek, jó bojtárokat fogadtak segítségül, s nagyon jó terelő pulijaik voltak. A bekötés után télen még szabadabban ténykedhettek. Az Ung-vidéki pásztorok saját használatukra, illetve eladásra készítettek tárgyakat. Ez utóbbi bizonyos pénzbevételt is eredményezett. Saját használati tárgyaik egyszerűek voltak, de az eladásra készítettek igazi mesterművek. Botjaikat maguk készítették. Kiemelkedett a "hajintó bot", melyet bunkós vagy még inkább bünkős botnak is neveztek. Ezekkel fenyítették a szófogadatlan jószágot, eredményesen vadásztak velük fácánra, fogolyra, vadkacsára, nyulakra. Az ünnepi botok virágdíszes domborítással voltak díszítve, vagy csonttal, esetleg rézzel kiverve. Felső részük pohár alakú, ezért "poh'aras bot"-nak nevezték. Készítettek még násznagy, görbebotokat és kampókat. Kanászbaltáik rövid nyelűek, kézhez állók voltak, melyeket a tarisznyában hordtak. A tarisznya bőrből készült egyfiókos, néha bőrfonásos és bojtos díszítésű, de minden esetben tele volt tűzdelve acélpitykókkel. A dohányzás kellékei közül az acélt a falusi kovács készítette, a taplót a pásztor, a kavicsot ugyancsak ő pattintotta ungi kvarckavicsból. A pásztor a dohányt a termelőtől cserélte, legtöbb esetben azonban lopta. A dohányzacskót macskabőrből vagy kostökiből készítette. Késeik egyszerűek, általában törött konyhakéspengéből vagy fűrószplatból képezték. Legfontosabb pásztorkellék az ostor. Ung-vidéken a rövidnyelű változat van elterjedve. Alapanyaga csizmaszár vagy borjúbőr, melyet egyedül készített ki a pásztor. Ismeretes a nyakait nyelű, kifúrt nyelű, csapókötéses, szíjfüles, mongolos ostor, melynek nyele piros szilvafa, a legtöbb esetben rézzel kiverveszegecselve. A mintán ott van áz élet fája, a napocska, a hold, a csillagok, s legtöbb esetben a szerető leány neve. Nyelei mesterien ki vannak díszítve, bőrrel sallangozva. A nyél belseje is ki van fúrva, és ebben a furatban helyezte el a pásztor a cérnát és a tűt. A leghíresebb ostorkószítő pásztor Molnárcsik József volt Dobóruszkáról. A díszítés szempontjából a legnagyobb szerepet a szaru játszotta. Készítettek belőle ivótülköt, sópotrokot (sótartó), dóznikat, szarvashívót, jelzőkürtöket, kedveseiknek karperecét, nyakláncot, gyűrűket, fülbevalót, ugyancsak szerették a szép óraláncot is. A bizsut sokszor csonttal kombinálták. Ung-vidék legnagyobb faragópásztora Mata Mihály volt, akinek munkái alapján faragópásztorok nemzedékei nőttek fel. Fennmaradt műve a sárospataki múzeumban 1866-ból való. Központi rozettájából duplavonallal vezetett virágszárak nyúlnak ki, s azok végein tulipánok helyezkednek el. Szegélymintái kecskekörmök, melyeket késsel karcalozott a szaruba. Karcalozás után a szarut bagólével vagy kalapzsírral bedörzsölte, minek révén a minták kiemelkedtek és szépen mutattak a szarun. Ismert faragópásztor volt még Bodó András, Bodnár István, és sokan mások is itt hagyták műveiket anélkül, hogy ismernénk őket. A szürtei Volosin János műveit a budapesti millenniumi ünnepségeken Budapesten állították ki. Tőle rendelt Ferencz József tíz darab kürtöt. Ezeket meg is kapta, és egy darabbal a bajor, eggyel pedig az olasz királyt ajándékozta meg. A kor leghíresebb természettudósa, Hermann Ottó ismerte Volosin műveit, és több más tudóssal együtt foglalkozott vele mint a pásztorművészet kiemelkedő alakjával. Kortársai voltak még Gulyás János, Juhász János. Ez utóbbi rendkívüli kézügyességgel volt megáldva, de mintagazdagsága kisebb volt a Volosinétól. A századfordulón feltűntek a Lengyel testvérek Rruksáról, János és Miklós. Igényes és pedáns faragó volt Babincsák János Csicserből, aki főként a marhacsorda viselkedését és a vadászatot karcolta a szaruba. Az Ung-vidéki a legmagasabb szintű pásztorművészet, melyet Lengyel János sótartója. Szentimrey Mihály Dobóruszkán volt jegyzó Tehénpásztor kihajtó ostora. Készítette Molnárcsik József Dobóruszkán, az 1880—1885-ös években, saját kidolgozású bőrből csak a somogyi, Balaton-felvidéki művészet tud megközelíteni. Ott azonban a személyek, betyárok, kedvesek ábrázolása volt elsődleges, ugyanakkor az Ung-vidéki művészetben a liliomos-tulipános virágminták domináltak. A megmunkálás módjai: a karcalozás, domborítás, spanyolozás, metszés. Ung-vidéken a karcalozás és a metszés volt elterjedve, egyes pásztorok azonban kombinálták műveiken domborítással is a mintákat, főként azonban a tülkök végeit domborították. Az ügyesebbek választóvízzel sárgították a mintákat. Voltak, akik a mintákat sárgították, voltak, akik a hátteret. Az óarany színek egy század elteltével is frissen hatnak. A pásztorművészetet sajnos ma már nem folytatják Uncj-vidéken. Egy-két műkedvelő rácsodálkozott erre a művészetre, és megpróbálta azt követni több-keve- GALGÓCZY sebb sikerrel. TIBOR A HÉT 13
