A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-28 / 13. szám
fog, esetleg párhuzamot von az ő és Kassai viselt dolgai között. — Jól. Rasztyót felveti a pénz, jól keres Ausztriában, s a feleségét is oda szeretné csalogatni. Fanni szegény meg két malom között őrlődik. Nem tudja, mit tegyen. A saját feje után menjen vagy az urára hallgasson. Nemrég összefutottam vele a Széplak utcán. Panaszkodott, hogy Rasztyo azzal vádolja, előbbre való neki a vacak nemzetiségi újságja, mint a család anyagi helyzete és a saját boldogulása. — Mindig mondtam és ma is állítom, hogy akármilyen rendes emberekről legyen szó, nem vezet jóra, ha különböző nemzetiségűek házasodnak össze. Ha Rasztyo történetesen nem szlovák, akkor egyszerűen csak vacak újságot emleget. De így kihangsúlyozza, hogy Fanni bezzeg a magyar újságot nem tudja otthagyni. — Egy kis házastársi perpatvarhoz nem kell okvetlenül a nemzetiség felemlegetése. Össze lehet zördülni anélkül is. — Persze, de ha nekem az anyámat vagy a nemzetemet szidják, akkor jobban bepörgök, mintha csak velem van valaki megakadva. Most Éva váltott témát, mert eszébe jutott, hogy egész házasságuk alatt csak olyankor vesztek össze, ha néhanapján kritizálni merte az anyósát. — Zsiga emlegetett a múltkor... — Már éppen kérdezni akartam, mi van vele? — Nem láttam azóta, hogy autón hazahozott Rasztyo születésnapjáról. Akkor úgy tűnt, már nem lelkesíti őt annyira a falusi élet. Vagy csak az eljárást tartja hosszadalmasnak, amíg a földeket visszakapja? Valahogy nem sült ki egyértelműen abból, amit mondott. — Nocsak! Farkas jár a kertek alatt? Mit környékez tégad az a Zsiga?! — Környékez?! Ugyan már! No de ha környékezne is, miért fáj az neked? Különben Kati is velünk volt, nála aludt Zsiga. — Mi a csoda! Kibékültek? — Miért békültek volna ki? A múltkor te is itt aludtál, mégsem békültünk ki. — Az más. Éva válaszolni akart, de hirtelen arra lett figyelmes, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd becsukódik. Felugrott, hogy megnézze, ki jött. Vagy ment? Gyors mozdulattal szinte föltépte az ajtót, s az előszobában, a konyhaajtó előtt Zsófi állt. Arcán ugyanolyan rémület ült, mint Évának. — Nahát, mama, mit ijesztgetsz?! A frászt hozod rám. Csak azt akartam mondani, hogy... Jé, papa! Tízezer éve nem láttalak! — Az apja nyakába ugrott, és jobbról, balról megcsókolta. — Hogy vagy?. — Én jól, de látom, te is. — Hát persze. Hazaugrottam egy könyvért az egyik tanárnak. Láttad már a szobámat? — Még nem volt rá időnk. Nagymama még alszik, ne ébresszétek föl! — felelt Zsolt helyett Éva. — Halkan járunk, akár a kisegér. Gyere, papa! , Amíg azok ketten Zsófi szobáját nézték, Éva gyorsan föltette főni anyja megszokott diétás ebédjét. Zsoltnak szalonnás-kolbászos rántottét sütött, és megterített. Már éppen bosszankodni kezdett volna, hogy elhűl az étel, amikor apa és lánya visszajöttek a konyhába. Zsófi csak azért, hogy beszóljon: siet vissza az iskolába. — Szép a szobád. Zsófi azt is megmutatta. Látom, én alaposan kimaradtam a képből. Le vagyok írva nálatok. — Most minek játszod a mártírt? Nemrég még válásról beszéltél, aztán levélben is közölted: a lakásra nem tartasz igényt. Mellesleg nem is tarthatsz, mert amióta anyám rám hagyta, az ón nevemen van. Esetleg az ócska bútorokon osztozkodhattunk volna... — Akad azért egy-két jobb darab is — törölte ki villára szúrt kenyérbéllel a tányérját Zsolt, aztán fröccsöt csinált magának a tányérja mellé készített szódából és a Zsiga-féle borból. — Annak fejében vitted el az alig kétéves autót, nem? A férfi nem válaszolt. Kiitta a fröccsöt, majd nagyot sóhajtva megszólalt: — Az együtt töltött negyed századot azért nem lehet meg nem történtté, semmissé tenni. Rányomta bélyegét az emberre. — Még mondd azt, hogy megbélyegzett. — Tudod, hogy nem így gondoltam. Nagyon jól megvoltunk mi együtt... — Addig, amíg a munkanélküliséggel rád nem jött a hoppáré. — El sem tudod képzelni, mi az, ha nincs munkád. Legalább férfiként akartam bizonyítani. Ha akkor egy kicsit megértőbb vagy... — Helyben vagyunk. Már megint bűnbakot keresel. Te nem lehetsz oka soha semminek. És azt is elfelejtetted, hogy ón is voltam munkanélküli. Igaz, rövid ideig. — Te rögtön találtál megfelelő állást. — Megfelelőt? Miért gondolod, hogy megfelel nekem egy ablaktalan, levegőtlen lyukban ülni és kapcsológombokat nyomogatni?! A férfi meghökkent: — Sohasem panaszkodtál. — Most lenne alkalmam váltani, de valahogy... megszoktam és jó is, hogy napközben itthon lehetek Zsófival. — Milyen munkáról van szó? — Az egyik kirendeltség keres titkárnőt. Középkorút és... _ — Titkárnőnek középkorút? — vágott Éva szavába Zsolt. — Nem fiatal, jó alakú szexbombát? — Nem. Megbízható embert keresnek, aki ért a dolgához. Persze a feltételek közé tartozik a jó megjelenés és a megfelelő fellépés, vagyis a jómodor. És a nyelvek. — Nyelvek? — Német, magyar, szlovák. Ez tulajdonképpen nem az a múlt rendszerben megszokott titkárnői állás. Nem kávófőzésről és ügyfél-szórakoztatásról van szó. Hanem levelezésről és ügyintézésről. Három nyelven. — És mi a hézag? — Telefonkezelőként megszoktam, hogy aránylag sok a szabadnapom, főleg éjszakázás és hosszú műszak után. Igaz, Zsófi nem kislány már, meg itt a nagyanyja, nem lesz egyedül, ha ón reggeltől estig távol leszek. — Megpályáztad az állást? — Igen. Szoríts nekem, hogy engem válasszanak!. — Mondd, Éva, de ezt nagyon komolyan kérdezem — nézett merően az asszonyra a férfi — visszafogadnál, ha visszajönnék? Évát váratlanul érték Zsolt szavai. Mindenre számított, csak erre a kérdésre nem. — Vissza akarsz jönni? Most? Hogy Zsolt nem válaszolt rögtön, Éva folytatta: — Hány nővel volt dolgod, amióta nem vagyunk a szó eredeti értelmében vett házasok? — Volt férje megrökönyödését látva az asszony sietve hozzátette: — Meg tudnád mondani pontosan? — És ha igen? Hogy jön ez most ide? — Úgy, hogy mit szólnál hozzá, ha azt mondom, visszajöhetsz, de előbb ugyanannyiszor megcsallak, ahányszor te csaltál meg engem. És ugyanannyi férfival, ahány nőd neked volt. — De hát ez... ez nem ilyen egyszerű! — Nem hát, mert most téged csalnának meg. — Nem azért, hanem... Honnan kerítenél hozzá férfiakat? — Gondolod, hogy nem akadna vállalkozó? Hiszen még Zsigát is azzal vádoltad, hogy körülöttem legyeskedik. — Nem gondoltam komolyan. — De én komolyan gondolom, amit mondok. Gondolkozz el rajta: visszajönnél-e, ha előtte ón ugyanannyi személlyel és ugyanannyiszor megcsalnálak, mint te engem?! (Folytatjuk) Fotó: Gyökeres FOLYTATÁSOS REGÉNY A HÉT 19
