A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-28 / 13. szám
GONDOLKODÓ AZ IDŐ 2. Egy pillanatra megcsapott a kételkedés szele: a lemerülő tér-kép-tájat nem a menekülés kísérlete felhőzi-e? Gonoszkodva játszanak bennem a kétkedés rakoncátlan kisördögei. Meg — azt is illik őszintén bevallani — a félelem. Az a félelem, amely évtizedek óta riaszt fel félalvó, féléber állapotaimból: a zuhanás ezeréves, atavisztikus meg- és újraélése. A magasságok és a mélységek, amelyek lényege meghatározhatatlan; a semmiből fakadnak, és a semmibe vesznek. Akár a téli falusi esték és utcák. A nádtetők magánya és különös pattogása, amikor az egybefogott nádkévék szálait külön-külön megérinti a fagy. A nádszálak roppanása, az a semmihez sem hasonlítható pengő hang, ami akkor volt, s ami most vet visszhangot bennem, de úgy, hogy szinte már nem is létezik: hiányzik hozzá a legfőbb kellék — a nádtető... Ahogy mindez átbukik a megszűrt holdfény kékes-fagyos derengésén, nem a távoli borzongást érzem, hanem azt a derűt, amely ezekből az estékből megmaradt bennem mindmostanáig. A csapat és a játék miatt. Mert ilyenkorra — estére — az a sokadalom, amely a Múger-parton vagy a Marcsa-parton tanulta a közösség íratlan törvényeit, estére amolyan szabadcsapattá, portyázó-vadászó-felderítő egységgé szerveződött. Vezére is volt, bár kimondatlanul: a természet bölcs hierarchiájának mindenkori törvénye szerint. A legidősebb, a legerősebb, a legügyesebb vagy a — legagresszívebb. Ez utóbbi csak igen ritkán. Mert ezt a portyázó szabadcsapat szelleme nem tűrte, kivetette magából. Azt hiszem, nem az értelme, az ösztöne diktálta így, s ezt a csapat rendjénvalónak és igazságosnak találta. Vonul tehát a hold-megvilágitotta tér-képtájban ez a szabadcsapat, látszatra céltalanul, ám a gyakorlatban nagyon is tudott cél irányítja szándékait. És ez nem más, mint a verébfogás. Akkor sem tudtam, mert nem is kerestem, s ma sem tudok rá elfogdható magyarázatot találni, hogy a veréb miért vált egész éven át üldözcndővé?! Mi volt ennek az apró, ugrabugráló szürke tollgubancnak a bűne — mondhatnám: eredendő bűne —, hogy nyaranta kiszedtük fészkéből a tojásait vagy a már kikelt fiókákat; hogy csúzlival — mi parittyának neveztük ezt a vadászkészséget — igyekeztünk begyközépen "lőni" az udvar fáin tollászkodó "csuri-nép" valamelyikét. Meglehet, az volt a főbűnük, hogy elették a csirkék eleségét. Vagy az — akkor — asztagba rakott gabonafélék kalászait ÁRKAI dézsmálták? Ha alaposabban utánagondolok, pusztításuk semmi mérhető haszonnal nem járt. Szaporaságukkal szemben egy-egy fészek vagy néhány leparittyázott egyed szinte elhanyagolható veszteség — nem oszt, nem szoroz. Fogyasztásával — bár a szóbeszéd alapján a húsa pörköltnek igen finom —, pirinyó volta miatt soha senki meg se próbálkozott. így a "verébpörkölt" mindmáig csupán egy képzeletbeli étlapon szereplő ínyencség. De: mint lehetőség, megmaradt... Tehát az utcán vonuló gyerekcsapat célja most is — mármint akkor, úgy ötven évvel ezelőtt — a verébfogás volt. A "csapat" — általában négyen-öten voltunk — a "nagy tűz" által megkímélt nádtetős házak felé vette az irányt. Oda, ahol a tető alsó nádkévéit kikezdte az idő foga; ahol a keletkezett üregekben védelmet találtak az éjszakai fagyok elől a verebek. Kézrekerítésük felettébb összehangolt csapatmunkát követelt. Olyan összmunkát, amely nem megy csak úgy magától; ezt gyakorolni kellett, hogy szavak nélkül is. összesimuljanak a mozdulatok, hogy egy fejbólintás, intés egyként eligazítson valahányunkat. Az elvégzendő cselekvés időmegosztásá és ritmusa végett. Mert különben hiábavaló a fáradozás és az igyekezet; valamint a jeges-fagyos estében való didergés. Mindezen túl az estéli vadászat sikeréhez elengedhetetlenül szükséges volt még egy kellék — egy jól világító elemlámpa. Az elemlámpa erős fényében elvakitott veréb szinte önmaga szobrává dermedt, s egy ügyes mozdulattal zsákmányul éjthéttük. Csupán arra kellett ügyelni, hogy úgy nyúljunk be a verebet rejtő nádkéveüregbe, hogy kezünk ne vessen árnyékot a madárra. Ha elvétettük a mozdulatot, s kezünk elfedte az elemlámpa éles fényét, a veréb azonnal kicsapott rejtekéből, s egy pillanat alatt eltűnt az éjszakában. Ilyenkor volt némi morgás a csapatban, de ezt a következő sikeres "akció" nyomban feloldotta. Mert egy-egy nádtetőben öt-hat veréb is talált magának rejteket. Verebésztünk még, így csapatban, a megkezdett szalmakazlak "húzott" odlalaiban is, de itt már nem elemlámpával, hanem vesszőből font kosárral; "lúdkosárral", otthoni szóhasználat szerint. A verébfogásnak ez a módja egyszerűbb volt az előbbinél. A vesszőkosarat rászorítottuk a szalmakazal megkedzett oldalára, s ha volt a szalmában veréb, belerepült — menekülvén az ismeretlen veszedelem elől — a kosárba. Onnan aztán már csak ki kellett venni, ami nem mindig sikerült. A sikerek és a kudarcok együttes élménye adta ennek a különös vadászatnak az egyéni és a közös izgalmait. Mert hisz a végső cél lényegében nem is a zsákmány megszerzése volt, hanem az odáig elvezető cselekvések sora. Az, ami később — mondjuk az aratásban vagy a házépítésben — természetes folyamatként jelent meg. Majdnem azt mondtam: törvényként. S miért ne mondhatnám? Hiszen sokféleségéből, változatosságaiból egyértelműen kimutatható az a belső erő, amely ezt a közösséget évszázadokon át együtt tartotta, s megvédte. A derűsebb napokban csakúgy, mint az évtizedekben mérhető veszedelmek idején. Gál Sándor Fotó: J. Dubeft Tér-kép-táj A HÉT 5
